Figyelmeztetés: A képek NEM illusztrációk! Vigyázat, a következő írás hatására arra fogékony egyének minden átmenet nélkül futócipőt húzhatnak, és elindulhatnak egy körre. Az ebből eredő általános megdöbbenésért és a leeső állak okozta anyagi károkért a szerző nem vállal felelősséget!

Vasárnap reggel. Kinézek az ablakon, és valahonnan már a hét óra körüli ködből sejtem, hogy jó nap lesz a mai. A természet ősszel az egyik legszebb arcát mutatja: színesedő lombok, vastag harmat és aztán dér reggelente, ködbe burkolózó, rejtelmessé váló vidék. Már tegnap elhatároztam, hogy ma reggel megyek egy hosszút, ilyen úgyis régen volt már. Meg volt még egy ok, mert hogy a futó (legalábbis én) azért gyarló lény is: tegnap beszereztem egy új téli nadrágot és a hozzá való felsőt, így alig vártam már, hogy elvihessem őket egy körre. Sem az útvonalat, sem a távolságot nem döntöttem el előre, ráhagytam arra, hogy reggel milyen kedvem lesz. Nos, nagy kedvem van. Jó hangulatban, sietve készülődök, és egy könnyű reggeli után már kint is vagyok a szabadban. A köd ekkorra már felszállt, és az egyre magasabban járó nap mindent puha, őszi fényekkel aranyoz be. Ezek azok a különleges pillanatok, amikor egy egyébként teljesen érdektelen, vagy egyenesen csúnya épület, tárgy is átlényegül, ebben a csodás fényben megfürödve olyan lesz, mintha önmaga emelkedettebb ideája volna á lá Platón. Egyértelmű, hogy a Római felé indulok. A part csendes reggeli nyugalma, a folyó, a felkelő nap fényei hívnak. 

Jókedvem csak fokozódik bemelegítés közben. Velem együtt személyi asszisztensem, Géza (a Garmin órám) is felkészül, ezúttal neki is extra feladata lesz. Szeptember eleje óta nem futottam pulzusmérővel, mivel a nyári (és kora őszi) hőségben mindig szétszedte a bőrömet, de most hirtelen ötlettől vezéreltetve felteszem, inkább kíváncsiságból, mint bármilyen konkrét edzéscéllal. Csakhamar mindketten készen állunk, így indulok. Bár már fél kilenc van, az utcán leginkább csak a kutyát sétáltatók fordulnak elő, kedvesen integetek a blökiknek, ahogy végigkocogok a Holdudvaron (furcsa nevét azért kapta, mert a főút felől zajvédő dombok árnyékolják, amelyek különösen sötétben akár holdbéli szikláknak is tűnhetnek...) és kifordulok a sínekhez. Amikorra a Mozaik utcán elérem a K-hidat, amely nyaranta egy-egy hétre jókora felfordulás mellett a világ középpontjává, vagy legalábbis a Sziget fesztivál bejáratává válik, de ilyenkor csendes és teljesen üres, már meg is fogalmazódik bennem az első benyomás: meleg van. Vagyis én öltöztem túl a dolgot. Persze láttam az előrejelzésben, hogy akár 17 fok is lehet, de azért reggel még nem számítottam hőségre. Mindegy, ha már így van, menjünk tovább. Az Óbudai Alsó Rakpart mellett kocogva már felveszem a ritmust, gyönyörködöm az égben és a színesedő fákban. Tudni kell rólam, hogy sosem futok szórakoztató elektronikával, sokkal jobban szeretem élvezni, hogy belesimulhatok a közegbe, ahol éppen futok, hallhatom a környezet hangjait, és persze saját magammal is könnyebb összhangba kerülni így. Emellett a saját fejemben működik a legjobb zenelejátszó, hagyom, hogy mindig az a dallam jusson eszembe, ami éppen akkor és oda illik. Most is megszólal a fejemben a reggel hallgatott egyik dal, és szinte az egész körön át velem marad egy aféle sosem létezett különlegesen extended mix verzióban, amelyik mindig azt a ritmust veszi fel, amiben épp futok. Tökéletes. 

A gázgyári lakótelep pereménél meglátom a fasort, amely a valaha volt sínek mentén vezetett be a gyári kolónia területére (a lakótelep szó ne tévesszen meg senkit, a XX. század elején épült, és valaha egész csinos házak voltak benne) Erre fordulok, és a százados fák díszsorfala között elfutok a telep sarkáig, majd egy kis ösvényen egészen az esztergomi vasút töltésééig. Itt a már felszedett iparvágányok helyén most bicikliút vezet, amit követve csakhamar a Gázgyár kerítésénél találom magam. A gyár már évtizedekkel ezelőtt megszűnt, de elhanyagoltan is feltűnően csinos épületei ma is példát adnak abból, hogy egy ipari létesítménynek sem kell csúnyának és unalmasnak lennie. Szerencsére az utóbbi években egyre nagyobb része kap új funkciót, ami az épületek megmenekülését is jelenti. Közben elöl feltűnik a Duna, és a folyó feletti párában az Újpesti (és nem Északi Összekötő, ahogy sokan hívják) vasúti híd. Funcionális, nem túl régen újjáépített acélszerkezete ezen a reggelen maga is könnyűvé válik, szinte lebeg a víz felett.

Elmosolyodok, ahogy eszembe jut a héten tartott Csigacsapat gyors gyros futás, aminek itt, a híd pillérnél (pontosabban egy az alatti, önkényesen kinevezett pocsolyánál) volt a fordítója. Rátérek a Római-partra, elsőnek a töltésoldalban futok az ösvényen, aztán jönnek sorra a nyári esték és délutánok kedvelt helyszínei, a különféle teraszok és szabadtéri kiülős helyek. Most persze még csak éppen, hogy ébredezik a part, a közeledő tél miatt amúgy is leginkább az evezősök és a horgászok fordulnak elő erre, a nyári nyüzsgés már csak emlék.

Néhány futó jön szembe, egymásra mosolygunk, ütemesen fogyasztom a kilométereket, bár ezt csak onnan tudom, hogy Géza a karomon egyet-egyet csippant. A folyó túlpartja finom párákba burkolózik, a parti fák levelein csillog a napfény, és időnként egy-egy nagyobb hajó is feltűnik.

Olyan jó kedvem van, mint egy kiscsikónak, szinte szállok. "Félre asztal, félre ágy, szekrény, lámpa, hopp! Vágta-vágta-vágtatok!" hangzott az idézet gyerekkorom egyik emblematikus regényében, a Csilicsala csodáiban. Na valami ilyesmi. Elvigyorgom magam, ahogy ez eszembe jut. Már lassan Pünkösfürdő felé közeledem, amikor meghallom a túlpart felől a harangszót. Ezek szerint kilenc óra felé járhat az idő. Elöl a folyó kanyarulatában felbukkannak a Megyeri-híd (vagy egyesek szerint Chuck Norris-híd) elegáns ívei, majd a parti töltés oldalában haladva elérem a város szélét. Itt az út egy jókora U kanyart ír le, hogy egy hídon átvezetve lépjen be Budakalászra, utána ismét a parton vagyunk.

A kalászi oldalban régi nyaraló övezetben, hűs kertek között haladok tovább át a híd alatt, majd a bicikliúton felkanyarodok a folyópartról és a reggel hirtelenjében kisütött tervnek megfelelően a luppa-szigeti bekötőút felé veszem az irányt. Itt már magasan jár a nap, a párásságnak is vége, de a kinyíló mezőkön akadálytalanul el lehet látni a Pilis hegyeiig, az erdők sötétzöldje keretezi a horizontot mindenfelé. A bekötőúton az Omszki-tó felé fordulok, és csakhamar el is érem az autópálya szélességű szentendrei főutat, amelynek a túloldalán már ott csillog a tó víztükre. Azon gondolkodom, mennyit jöhettem eddig, de nem nézek rá Gézára, csak saccolok. A lábam már kezdi érezni a távot, de még nem vagyok fáradt. A horgászok és kutyát sétáltatók között megteszek egy háromnegyed kört a tó körül, megszemlélem a nagy számban gyülekező sirályokat, majd visszafordulok a város felé. A dimbes-dombos bicikliút nemsokára be is vezet Békásmegyer első házai közé, de azért jókora út még, amíg elérem a HÉV állomást. Itt már kezdek érezhetően fáradni, azon gondolkodom, hogy lassítani kéne. De aztán a piros lámpánál amúgyis jut időm pihenni, úgyhogy folytatom a kört. Összeakadok egy helyi sporttárssal, figyelem, merre megy, rutinos mozdulatokkal kerüli meg a különféle terepakadályokat, amelyek nekem mind újdonságot jelentenek ezen a pályán. Sosem szégyen másoktól tanulni. Csakhamar elérjük azt a helyet, ahonnan kedden az esti gyros futás indult, odakacsintok arra az utcasarokra, ahol utána a már mindenki által kellőképpen várt esti lakoma színhelye volt, aztán bevetem magam Csillaghegy házai közé. Mehettem volna a Rómain is vissza, de fő a változatosság.

A nap itt már szemből süt, enyhe szél is támad, én pedig egyre fáradtabb vagyok. Mivel még mindig nem akarok az órára nézni, csak találgatom, mennyi ideje lehetek úton, és mekkora utat tehettem meg. Kacérkodom a belesétálás gondolatával is időnként, de ilyenkor lenyugtatom magam azzal, hogy már nem sok van hátra, ezt a környéket már jól ismerem. Igaz, bicajjal szoktam erre járni, és ami ott csak pár perc, az itt azért egy egész picit többnek bizonyul. Csendes kertvárosi utcákon, előkelő, múlt századi villák és magas fák között  érem el a Római lakótelepet, majd hamarosan feltűnik újra a vasúti híd. A kör bezárul, de azért még nem vagyunk a végén: ezúttal szorosan a Gázgyár kerítése mellett futok a rakpartig. Itt már ismét megjön a kedvem, igyekszem egyenletes tempót tartani, és mire észbe kapok, már ismét elérem a síneket. Még pár méter és jön a jutalomjáték: a Holdudvar dombjai, (ezúttal másik) kutyasétáltatók, és vége. Lenyomom az órát. Bár a távolságot kicsit túlbecsültem (én legalább 25 km-re tippeltem volna, a valóságban nem sokkal volt több 23-nál) de majdnem két órát voltam úton.

Fáradt vagyok, a lábaimat is érzem, de a kiscsikós jókedv levakarhatatlan. És ahogyan a lenyújtás után még egy pár percig állok arcomat a nap felé fordítva, a lecsukott szemhéjam mögött ott látom az út összes képét, a reggel hangulatát, azokat a semmihez nem hasonlítható aranyló fényeket. Igen, a mai nap csak jó nap lehet.   

P.S. A technikai infók kedvelőinek:

Az új futócuccok teljes mértékben beváltak, arról nem ők tehettek, hogy melegebb volt, mint amire számítottam. 

Géza lelkiismeretesen kiértékelte a pulzusomat, amiből megtudtam, hogy a nyár végéhez képest is javultam valamelyest, de az is biztos, hogy egy darabig megint nem lesz ilyen futás, mert a pánt megint szétszedte a bőrömet. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.