[Update 2012.06.30.: Most már fényképek is vannak, amikért külön köszönet Andinak!]

Szerdán megint a közösségi program mellett tettem le a voksomat a magányos körözés helyett, és ellátogattam a BudapEsti Belvárosi Hegyi Futás soron kívül rendkívüli kiadására. (A rendkívüli az volt benne, hogy a szokásos csütörtök este helyett szerdán volt, mert csillagászatilag ez volt az év legrövidebb éjszakája, függetlenül attól, hogy Iván napja csak 24-én van.)

Ez is egyike a mostanában - szerencsére - egyre-másra szerveződő spontán (ahogy egyes körökben mondják: "civil") futóeseményeknek, amelyek ékesen bizonyítják, hogy egy sikeres és hagyományteremtő rendezvényhez sem sok pénz, sem óriási szervezőmunka nem kell. Az éppen aktuális időpont a Facebookon jelenik meg, és itt szoktak aztán szervezkedni a résztvevők is. A pálya simán a városi utcákon (és lejtőkön, és zsákutcákon, és lépcsőkön, és ösvényeken...) vezet, és nincs külön biztosítva, helyette mindenki tesz róla, hogy elférjen. (Bár elsőre ez akár merésznek is tűnhet a esti forgalmi viszonyokat ismerve, de ténylegesen a mostani alkalommal legalábbis mindenki megvolt a célban is a leltárban, aki elindult, tehát a dolog úgy tűnik működik...)

Az útvonal alapvetően a budai oldalon a Batthyány térről a Vár-hegyen és a Gellért-hegyen át vezet, majd a Szabadság-hídon át érkezik a pesti Belvárosba, hogy a Váci utcán, a Vörösmarty és a Vigadó téren, a rakparti sétányon és a Lánchídon át érjen vissza ismét Budára és a rakparton át a kiindulási pontra. Hosszra valamivel több, mint 9 km, de a lényeg nem ez benne, hanem az, hogy a város legszebb részein át vezet, és persze a budai oldalon a magasságkülönbség is elég kihívás lehet annak, aki nem szokta felemelni a fejét az előtte lévő útról. (Nem mintha ez egy bölcs hozzáállás volna...) Az unalmas rutin beállását az is hatékonyan akadályozza, hogy bár (velem ellentétben) a többség már nem egyszer csinálta végig ezt a menetet, de mégis sikerült némi izgalmas "tájékozódó futást" is belevinni a dologba, pláne a Gellért-hegy oldalában engedtünk bőven teret a spontán improvizációnak. :-) De ez jól is illett az egész happeninghez: itt nem a sebesség volt a lényeg (ha az lett volna, akkor csak a Gellért-hegyről lefelé vezető lejtőt kellett volna mérni, ott mindenki legendás sebességet ért el. Eddigi összehasonlítások szerint az egyik kolléga Garminja vitte el a pálmát, amikor 0.35 p/km-t mért, ami egy laza 120-as tempónak felelt volna meg, mármint km/h-ban, Na ennyire azért nem voltunk gyorsak. :-P) hanem az örömfutás. A hasonló jellegű jazz koncertekhez azonban nem csak a rögtönzésben hasonlítottunk, hanem abban is, hogy nem egyszer könnyedén bevontuk a buliba a "közönséget", vagyis az éppen pechjükre a környéken tartózkodókat is. Mondjuk tény, hogy egy csapat futó a Belvárosban mindig jó némi feltűnéskeltésre, ezen a héten pedig még inkább megnézte magának mindenki, hogy kik ezek az alakok, akik a kánikula ellenére még extra meg is izzasztják magukat. :-) 

A találkozó este nyolckor volt a Batthyány téri villamos végállomáson, ahová nagy lazán de kb tíz perc késéssel sikerült beesnem (a HÉV karbantartás rendesen összekavarta a jól bejáratott rutinomat arra, hogy mennyi idő alatt lehet beérni a belvárosba...) de szerencsére a csapat még nem indult el. Egy sztárfotó még világosban belefért, aztán majdnem sima terepen, lazán futottunk... egészen a járdaszegélyig. :-P A téren átvergődve lassan megérkeztünk a Vár-hegy aljába, és aztán neki is lendültünk, hogy felnyomuljunk a tetejére.

Ilyenkor mondja az ember, hogy életre kel a történelem: ennél szemléletesebben nehezen lehet érzékeltetni, hogy milyen jól védhetőek voltak ezek az erődítmények anno, és milyen nehéz volt az ostromlók dolga, hisz nekik nem egy szál mobilt kellett csak felcipelniük (sőt, azt egyáltalán nem kellett...) és még lőttek is rájuk. Mi ezt megúsztuk, de azért a mezőny rendesen lestrapálódott, mire a Hilton mellett felértünk a Várba.

Itt tartottunk egy fotómegállást a Halászbástyán (mert ilyenkor már nem kell fizetni, yeah!), ahol meglehetősen optimista világszemlélettel takarjuk éppen a panorámát.

 De nem vesztegettük az időt, miután sikerrel találkoztunk két elkéső emberrel, akik a másik irányból futottak utánunk, kocogtunk is a Dísz tér felé. Innen a Palota úton ereszkedtünk le (mennyivel könnyebben ment...) keményen bedőlve a kanyarokban, majd az Attila úton keresztül újra felfelé indultunk, ezúttal a Naphegyre. Bár a Hegyalja út sarkán a go-go klub még csak éppen ébredezett, mi nem zavartattuk magunkat, hanem nekivágtunk a Gellért-hegynek. Itt lett igazán igaz az esemény meghívójának az a kitétele, hogy "helyenként lépcsőktől sem mentes" útvonal, mert egy darabig szinte más sem volt. Mikor aztán már meguntuk a kaptatást, felderítettünk egypár zsákutcát és garázsbejárót. A lányok sikerrel lobbiztak egy kis vízért az egyik éppen kertet locsoló szomszédnál, így jelentősen felfrissülve folytattuk az utat és teljesen magabiztosan cikáztunk még egy darabig jobbra-balra, míg végül felértünk a hegy északi oldalán a Citadella sorompóhoz, ahol természetesen szintén nem maradhatott el a fotó, bár a mosoly már kezdett kissé kevésbé spontánnak hatni. :-)

Innen (majdnem) egyenes út vezetett a Citadellára, ahol a fotószafári újabb elmaradhatatlan állomása következett, ezúttal panoráma helyett lépcsővel. Már itt igazi futócelebnek érezhettük magunkat. :-)

Pár percig élveztük a város felett lebegés élményét és a díszkivilágítást, majd inspirációt merítve a lavinából, mi is lezúdultunk a hegy keleti oldalán. Útközben közkívánatra nem mulasztottuk el a környék egyetlen játszóterének meglátogatását, ahol a nyomókút körül igazán elszabadulhattak az eddig lefojtott kreatív energiák. (Jelszó: "Mit hoz ki belőled?") Ki a gravitáció hatását tanulmányozta a vízsugárra, ki spárgát csinált, ki pedig képeket az előzőekről. Hála az emelkedett hangulatnak és az erős lejtőnek, hipp-hopp lent voltunk a Gellért téren, készen arra, hogy a mit sem sejtő Belvárost is bevegyük. A Szabadság-hídon egy hozzánk hasonlóan népes bicajos csapatba botlottunk, akik középen üldögéltek a hídtartón és kitartóan bámultak észak felé. Biztosan ők is Szentivánéjeztek (vagy UFO észlelést tartottak, mely esetben áthaladásunk után alighanem haza is mentek, hiszen egy ilyen direkt találkozás elég egy estére...)

A Fővám téren átváltottunk a Váci utcára, és kihasználva a sík terep lehetőségeit, helyenként Tarzant megszégyenítő ügyességgel (és hangerővel) suhantunk végig a turisták, a nepperek és a véletlenszerűen itt is előforduló helyiek csoportjain. Megjelenésünk spontán tetszést váltott ki, hol innen, hol onnan hangzott fel a taps, és többen az összes futással kapcsolatos személyes élményüket is megosztották velünk, amit hirtelenjében elő tudtak kapni ("Fuss, Forrest, fuss!")

Ennyi önzetlenségtől elérzékenyülve a Vörösmarty téren kikerültük a véletlenül ott felejtett adventi vásárt, és kimentünk a rakpartra. Itt a Széchenyi (ex Roosevelt) tér sarkán a vizespoharakon lenyűgöző xylophon szólókat előadó úriember keltett fel a figyelmünket (bár többen azt latolgatták, hogy mit szólna hozzá, ha hirtelen mindenki felhajtana egy-két pohár vizet az asztalról...).

A terv azonban egyelőre terv maradt, mi pedig kis időre rá már a Lánchídon zavartuk meg a szokásos esti andalgást, majd a Clark Ádám téren a híd alatt átfutva kilukadtunk a rakpartra. (A fiúk itt látványos bringás ugrató bemutatót tekintettek meg, amelytől aztán nem is bírtak elszakadni a futás hátralévő idejében...) És már előttünk is volt újra a kiindulási pont, ahová alaposan leizzadva, de igen jó hangulatban futottunk be.

Bár a tűzgyújtás ezúttal elmaradt, az év legrövidebb éjszakája így is igazi örömfutással indult, amely után mindenki kellő izgalommal gyúrhat a következőre. :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.