Ismét úton. A helyszín azonban most más: Európa sokarcú, hol grandiózus, hol ütött-kopott fővárosának hangjai és fényei vesznek körül a november közepi estében. Korán sötétedik már itt is. Az ég felveszi azt a semmivel össze nem hasonlítható furcsa sötétkék-sötétszürke-fekete színét, amelyet a lenti fények festenek itt-ott vörösesre vagy sárgásra, és amely éppen annyira elválaszthatatlanul hozzátartozik a késő őszi és a téli estékhez, mint a nyár végéhez és a szeptember elejéhez a déli égbolt lélegzetelállítóan mély és végtelen kéksége. Valahol nagyon távol, szinte még csak bátortalan ötletként már talán a karácsony hangulata is meg-megrezdül a levegőben, de itt lent a földön egyelőre még a szokásos esti csúcsforgalom zajlik, és az emberek hasonlóan üres arccal és leszegett fejjel sietnek haza, mint odahaza. Egy fárasztó nap végén sodródom én is a tömeggel, fázósan húzom be a nyakam a kabátomba: hűvösebb van, mint otthon volt ma reggel, amikor elindultam. A fejem tele az egész napos munka után, és szó szerint csillagokat látok: kék alapon sárgákat, körben. 

De ez a nap nem akármilyen nap, legalábbis nekem nem. Csendesen elmosolyodom, ahogy eszembe jutnak a kedves köszöntések, gratulációk, amelyek sebes szárnyon utolértek, akármilyen messzire repültem is. Aztán jönnek sorjában a gondolatok, érzések, hiszen a születésnap nemcsak ünnep, emlékeztető is. Alkalom a számvetésre: merre haladtam, mit tettem az elmúlt egy évben. Elég ránézni a köszöntésekre: sok olyan név, akiket egy évvel ezelőtt még nem is ismertem. Sok-sok arc, sok emlék, sok kedves és értékes ember. És mindez egyetlen dolog miatt: elkezdtem komolyabban venni a futást, ami már előtte is egy ideje jelen volt az életemben, de idén március volt az az időszak, amikor igazán rákaptam az ízére, és azóta egyre több dolgot köszönhetek ennek. Közben már a belváros girbe-gurba kanyargós utcáin sétálok, és ünnepi vacsorára meghívom magam a város egyik legjobb sült krumplisához, ahol most is az utcára ér a sor a piciny bolthelyiségből. Az este már nem tűnik olyan hűvösnek, a zacskó melegíti a kezem, én pedig hallgatom egy darabig az üzlettel szemben üldögélő utcazenészt és hagyom, hogy a gitár és az ének hangjai körülöleljenek pár percre. Aztán visszasétálok a szállodába, mert valami még hiányzik a ma estéből. Valami, ami egy évvel ezelőtt még biztos nem jutott volna eszembe egy ilyen alkalommal.

A szobában előveszem a gondosan a bőröndbe csomagolt futócipőmet, felöltözöm, és pár perccel később már újra a város utcáin kocogok a közben már ritkuló tömegben a közeli Parc du Cinquantenaire/Jubelpark felé. Pár perc alatt ott vagyok a kerítésnél, és már a sétány kavicsai csikorognak a lábam alatt. Magas fák között futok, kopasz ágaik között felnézek az égre. Először csak simán elkezdem körbefutni a parkot nagyjából a kerítés mellett, megpróbálom megbecsülni, hogy mekkora lehet (természetesen az órára most sem nézek rá a végééig, Géza addig is szépen kezeli a fekete dobozt, ahogyan kell is.) Aztán egyre jobban belejövök, szépen lassan elkezdem élvezni az emelkedőket, lejtőket, lépcsőket, a szabályos fasorokat, a parkban megbúvó különféle épületek sziluettjét a sötétben. Nagyjából a park csúcsánál hirtelen befordulok a múzeumok udvarába, majd keresztülfutok a valamikor katonai díszszemlékre használt kövezett téren és a diadalkapu alatt térek vissza a park másik felébe. Végülis ünnep van, nem? Egyre lendületesebben futok. Most nem érzem azt a súlytalanságot, amit az elmúlt héten, a lábam izmai, ízületei, szalagjai nagyon is egyértelműen, de nem kellemetlenül adnak hírt magukról minden mozdulatnál. Egy-egy kanyarban kimondottan élvezem, ahogy megérzem a talpamban azt a jellgzetes rezgést, ami azt jelzi, hogy a terhelés átkerült a másik oldalra. Két kör után megfordulok, megfutom ugyanazt visszafelé is. Így az előző lejtők most emelkedőkké válnak, a kanyarok is az ellenkező irányba fordulnak. Így is élvezetes a dolog. A park fáin túl a város magasabb épületeinek csúcsponti fényei hunyorognak, az utca a park körül lassan elcsendesedik. Én is elindulok vissza, feszes vigyázzban álló százados fák adnak díszsorfalat a kivezető úton. Ahogy felnézek boltívként összehajló ágaikra, újra a középkor katedrálisai jutnak eszembe és óhatatlanul megilletődöm. Lassan elérem a kovácsoltvas kaput, majd egy utcahosszat futva már az európai negyed központjában vagyok. Mostanra a napközben mindig zsúfolt tér is megnyugodott. Könnyed ívben bekanyarodok a Bizottság hatalmas csillag alakú épülete alá és mint mindig, amikor itt járok, eltöprengek azon, mekkora idealizmus és makacs kitartás kell ahhoz, hogy valaki az egymást követő hétköznapokban is meglássa és felidézze, miért is indult Európa egy új, nagy kalandra akkor, több, mint ötven évvel ezelőtt. Mintha felelne nekem, felbukkan Robert Schuman egyszerű emlékműve a hatalmas épület tövében szinte eldugva. A palota üvegfalain fényképek sora: egy fényképész nőket és férfiakat fényképezett egytől száz éves korig, és a képeket egymás mellé tette, így az egyszerű portrék hirtelen egy időtengellyé lettek, nagyon is kézzel foghatóan érzékeltetve, mit is jelent nekünk az idő múlása évről évre. Pillanatképekből összeálló életek. 

Megérkezem. Eszembe jut egy mondás amit korábban hallottam: amit a születésnapodon csinálsz, azt fogod csinálni utána egész éven át. Hát, ha ez igaz, akkor én a mai napból ezt az estét szeretném átmenteni a következő évem minél több napjára.

Mert van, amikor azért futunk, hogy ünnepeljünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.