Az utóbbi hónapokban sokat gondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen miért is futok, mit jelent nekem az, hogy felkelek, és elindulok újra és újra. Először azt hittem, hogy idővel fogok erre egy mindent megmagyarázó választ találni, de mostanra beláttam: ez nem valószínű. Sok ok van, és az, hogy éppen melyik hajt előre, teljesen a pillanattól függ. Ma este az egyikkel kapcsolatos élményemről szeretnék írni.

Ismét úton vagyok. Távoli tájon, idegen városban gyalogolok. Körülöttem az utcákon tarka összevisszaság mindenütt: világos, valószínűtlenül pasztellszínű házak váltakoznak kiábrándítóan szürke betonfalúakkal, modern üveg irodatornyok évtizedek óta félkész vagy éppen kifosztott, csontvázként meredező építményekkel. Kavarog a forgalom, helyenként szinte úgy tűnik, mintha az itteni autósok (és biciklisek és gyalogosok) számára még ma is nehezen megszokható élmény lenne, hogy egyszerre többen is lehetnek az úton. Idegenek a hangok is, amik a fülemig jutnak, ez a nyelv - a miénkhez hasonlóan - semelyik másikhoz nem hasonlít annyira, hogy annak alapján meg lehessen érteni. A lábam alatt egymást váltja a modern térkövezés, a kicsorbult, több évtizeddel ezelőtt még díszburkolatnak számító kockakő és a vizes sár, a tegnap esti erős zápor emléke. A látóhatáron körös-körül meredek, magas hegyek, amelyek megakasztják a felhőket, és évszázadok óta elszigetelik az itt lakókat még a szomszédaiktól is. Sok minden ismerős, hiszen mégiscsak Európában vagyok, de mégis, a levegőben már egy másik, általunk csak hiányosan ismert világ illata van. Furcsán érzem magam, pedig sokfelé jártam már. Járom az utcákat, megyek az egyik célomtól a másikig, pontosan tudom, hová, mégis idegen vagyok, nem vagyok a helyemen. Egyszerre kavarog a fejemben a kíváncsiság és a sokféle hallomás és előítélet, amelyek alól teljesen senki sem tudja kivonni magát, én sem, ahogy meg kell, hogy állapítsam.

Esteledik. Hirtelen szakad le a sötétség, ahogy hegyvidéken ez szokott lenni. Szokatlan a nyárias meleg, otthon már csípősek a reggelek és az estéken is elkel már a kabát. Itt viszont a földközi térség általános íratlan szokása szerint most élénkül fel az utca, mindenki kint korzózik. Sétálgatok én is, nézegetem a fényeket, megállapítom, hogy a kivilágítás még az egyébként elhanyagolt épületeken is milyen sokat szépít. De a város nem ereszt közelebb magához, vagy én nem engedem őt közelebb, nem tudom. Még mindig a kaotikus utcák, az összevisszaság, a szegénység sokfelé nyilvánvaló jelei, és a "valami másként van" érzése az, ami bennem van.

Aztán gondolok egyet. Visszamegyek a szállodába, átöltözöm, és felhúzom a futócipőt. Közben elgondolkozom: rövid idő is elég volt, hogy az életem alaposan megváltozzon. Egy évvel, de még fél évvel ezelőtt sem jutott volna eszembe, hogy az egyik első dolog, amit be fogok csomagolni, amikor valahová utazom a futócuccom lesz. Otthon már több éve járogattam több-kevesebb (inkább kevesebb) rendszerességgel futni, de kezdetben még annyira csak a járt utakon maradtam, hogy még a lakóhelyen környékén sem kerestem új, saját útvonalakat. Lehet ezt egyfajta magabiztosság hiánynak is nevezni, hiszen minek másnak lehet azt tartani, hogy furcsán éreztem magam, ha a lakótelepen a házak közötti zöldfelületen kezdtem el bemelegíteni, és az emberek közül egypáran megbámultak. Ma pedig nem csak, hogy ez nem zavar már, hanem idegen városokban keresek már jó előre útvonalakat, és előre készülök rá, hogy milyen jó lesz egy-egy fárasztó nap előtt, vagy után felfedező útra indulni. Azért a mostani utam előtt elbizonytalanodtam. Megint az előítéletek: érdemes ide egyáltalán elvinni az egyébként súlyban és helyigényben sem jelentéktelen futócuccot, amikor a repülőn minden kiló számít? Mi lesz, ha kiderül, hogy a környéken nem nagyon van alkalmas futóterep? Mi lesz, ha nem lesz rá időm, mert kiderül, hogy csak sötétedés után tudnék menni, és akkor nem biztonságos? Mi lesz, ha... Az előzetes tájékozódás  nem sok biztatót sejtetett: alig-alig voltak ebben a városban mások által már feltérképezett útvonalak. Aztán az utolsó este mégis győzött az eredeti elképzelésem, a cucc jött velem, és most nagyon örülök ennek. Már a sugárúton sietek a tömegben, előttem lassan felbukkan az egyetem jellegzetes olasz stílusú épülete, amelynek boltívei este indigókék kivilágításban pompáznak, markánsan ellenpontozva a napközbeni hámló vakolat látványát. Elfordulok jobbra, aztán csakhamar elérem a parkot.

Itt már futótársakat is látok, nem is keveset, és valahogyan máris otthonosabban érzem magam. A kép részben az otthonról is ismerős, de feltűnően sokan indulnak neki az esti kocogásnak abban a bizonyos kinyúlt mackóban és az első kézközelben talált sportcipőben, amit ma már nálunk szinte csak mutatóban lehet látni a futókörökön. Miközben bemelegítek a fenyők alatt a tegnapi eső miatt enyhén csúszós agyagon, csendben átfut a fejemen, hogy tulajdonképpen eredetileg az egész mindössze ennyiről szól: el kell indulni, úgy ahogy vagy, hiszen nem ez számít, hanem az, hogy felfedezted: elindulni jó, elindulni érdemes, futni, és aztán megérkezni pedig semmivel sem pótolható örömöt ad, akár nap nap után. A többi, a különféle ügyesebbnél ügyesebb ketyerék, a kényelmes ruhák, a különféle enni- és innivalók, a nagy versenyek felhajtása mind-mind nagyon hasznos, vagy éppen kellemes dolog, de tulajdonképpen az egész ennyiről szól, nem többről. Én is kész vagyok a bemelegítéssel (a nyakam és a hátam hálásan köszöni a tegnapi hosszú utazás és a mai egész napos üldögélés után) és indulok. A park egy mesterséges tó körül fekszik, a parton végigvezető sétány mellett egy szakaszon még külön futópálya is van. Külön dicséretes, hogy nem betonnal van borítva, nem is rekortán, hanem simán az elsimított földön lehet futni, ami a legtermészetesebb megoldás. A pálya a sétány mellett lágy ívekkel kanyarog, itt-ott szépen emelkedik és süllyed, és bár a lámpák a túloldalon vannak, csak éppen annyira van sötét, hogy még senki ne essen orra.

Hamar felveszem a ritmust, és belesimulok az este hangulatába. A sétányon beszélgető családok, kutyát sétáltatók, a másik oldalon a tópart fái és mögöttük a víz csillog, a túlparton a város fényei hunyorognak. A futópálya nem éri körbe a tavat, egy betonakadálynál vége van, ezért - a többiekhez hasonlóan - én is visszafordulok, és így az előbbi lejtőkből hirtelen emelkedők lesznek, a kanyarokat kipróbálom a másik irányból is. A park főútjához visszaérve lefutok a tó gátjára, amelyen egy teljesen egyenes út vezet végig, szintén sok korzózó és üldögélő emberrel. A gát végénél újabb forduló, ez egy kör. Már a másodikat futom, amikor felfigyelek rá, hogy az ég teljesen tiszta, a fák hegye között tökéletesen látszanak a csillagok. Egyre gyorsulok, de ez most nagyon jólesik. A talpam alatt serceg az agyag, mellettem suhannak a fák és a fények, előttem semmi más, csak mindig a következő kanyar. Elmosolyodom. Közben szorgalmasan kerülgetjük egymást a futótársakkal, néhányukat már ismeretlenül is ismerősnek érzem. Bár a harmadik körben már érzem, hogy kezdek fáradni, de közben tökéletes nyugalom ereszkedik rám. Szinte repülök, az utolsó métereket a gáton már direkt gyorsítva teszem meg. Vége. Lenyomom az órát, nyújtok egyet, aztán hátranézek még egyszer, és elindulok vissza.

Hamarosan újra a sugárút forgatagában járok, de viszem magammal a tópart fényeit, a szárnyalás élményét, és a lábamban a kellemes fáradtságot. Körülöttem ugyanazok az épületek, ugyanaz az autókavalkád, ugyanazok a beszédfoszlányok. Mégis, valami megváltozott. Nem érzem már idegennek őket. Belső mosollyal sietek az utcán, pontosan tudom, hogy hová. A talpam alatt ismerősen csikorog a modern díszkövezés, a kikopott, öreg kockakő, és nem furcsa már az sem annyira, amikor a járdát egyszer csak a város közepén sáros föld váltja fel. A szállodában széles mosollyal üdvözlöm a recepcióst és a tulajdonos hölgyet, majd a legnagyobb természetességgel lejtek végig az előcsarnokon a lépcsőhöz az üldögélők között. A ma esti futás elég volt, hogy ez a város közelebb kerüljön hozzám, és én hozzá. Hogy már ne érezzem azt, hogy valahogy csak odavetődtem véletlenül. Nagyon jó este volt.

Ezzel megvan az egyik ok:

Amikor a világot idegennek érzem magam körül, azért is futok, hogy kicsit otthonosabban érezzem magam benne.

Bármilyen furcsa is ez.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.