A tegnapi nap rendezték a 30. s így jubileumi Balaton-átúszást, amelyen csekélységemnek is sikerült tiszteletét tennie, igaz nem harmincadszorra, csak úgy kb ötödik alkalommal. Furcsa esemény ez (a "verseny" szót direkt nem használnám, mert a szpíker is sokszor hangsúlyozta, hogy ez nem az, csak sportos próbatétel, szóval legyen esemény)

Egyfelől még az ismeretségi körömben lévő egyébként rendszeresen sportoló emberek is úgy néznek rám, amikor azt mondom, hogy (idén megint) megyek átúszni a Balatont, mintha valami valóban különleges dolgot készülnék végbe vinni. Igazán mulattató, amikor komoly versenyzői múlttal rendelkező maratonista is azt mondja, hogy na az az 5,2 km, az valami egészen más. (Valóban van pár különbség egy futóverseny, és egy szabadvízi úszóesemény között, ezek közül az első és üvöltően nyilvánvaló az, hogy itt úszni kell, ezzel nem is foglalkoznék többet. A másik fontos az, hogy bár itt is meg lehet magad gondolni verseny közben, de ettől még ki kell jutni a "medencéből", és lehet, hogy éppen mindkét "szélétől" kb 2-3 km-re vagy. Viszont pont az ilyen esetekre a Balaton-átúszáson valóban példásan fel vannak készülve, éppen ezért sem szokott különösebben baleset lenni.)

Másfelől nemcsak az úszóesemények, hanem úgy általában a sportesemények között is valami különleges "rangja" van: azon nagyon kevés, amatőröknek rendezett hazai sportmegmozdulás egyike, amelyről még az átlag-átlagember is hallott, azokat is beleértve, akik nem hogy maguk nem sportolnak, hanem még a híradó után sem nézik meg a sporthíreket. (Random példa: este slattyogok be az éjjel-nappali palacsintázóba, hogy valami energiapótlékot dobjak be az esemény után, és a pultoscsaj első kérdése: "Te is voltál Balatont átúszni?" Pedig még a póló sem volt rajtam, csak a vonalkódos karszalagot (!) szúrta ki a kezemen.) Sőt, meglepően sokan vannak, akik személyesen is próbálták már (legtöbbször sikeresen) legalább egyszer, még ha azóta nem is csináltak belőle rendszert. És ezt meg is tudom érteni: alapvetően csak úszni kell tudni hozzá, egyébként pedig egy nagyszerű alkalom arra, hogy egy kis kihívást kombináljon az ember egy kellemes nappal a strandon, jó időben és profi szervezéssel körítve. Sokan itt tapasztalják meg először, hogy egy ilyen esemény tényleg lehet egy nagyon pozitív élmény és persze az elért eredmény is nagyon kézzelfogható itt, hiszen lám, ami az előbb még olyan messze volt, hogy még a hajó is fél órát ment, míg odaért, az most itt van a lábam alatt, és közben a rajthely már nem is látszik, beleolvadt a távoli túlpart képébe. Sokan szerintem itt érzik meg először azt, ami a modern időkben már sajnos annyira nem mindennapi tapasztalat, hogy külön keresni kell: azt, hogy az ember (az egyes ember is) nem csak egy teljesen kiszolgáltatott és kiszolgált, saját technikai eszközeitől függő lény, hanem igenis, (majdnem) bárki képes lehet sokkal többre, mint amennyire elsőre taksálta magát.

Egy biztos, én sem igazán versenyként tekintek a Balaton-átúszásra (bár azért az időket szoktam figyelni, és jólesik, ha sikerül javítanom) hanem inkább egy évenként visszatérő ünnepként, amikor újra találkozhatom a Nagy Tóval, a kihívással, és a sok emberrel, akik hozzám hasonlóan eljöttek, hogy ismét részt vegyenek rajta. Volt már olyan év, amikor elsősorban a fényeket és a táj arcait élveztem egyfajta vízi városnézésként, volt olyan is, amikor szinte meditációszerűen simultam bele a zöldes hullámokba és csak a ritmust éreztem, és volt olyan is, amikor az időjárás és a víz igényelt nagyobb figyelmet. (Mivel ez nem medence, ezért a víz sem egyformán meleg mindenhol, volt olyan év, amikor világosan ki lehetett venni a hideg és a meleg áramlatokat még a felszínen is. Olyan év is volt, amikor a szél erősebb volt, és ezért a hullámokra kellett figyelni. Amellett, hogy a hullámok könnyen pofon csaphatják a figyelmetlen úszót, jó iskolát jelentenek alkalmazkodásból is: nem lehet őket ignorálni, és ha valaki nem alkalmazkodik hozzájuk, akkor rengeteg energiát fog veszíteni, és mégsem ér a céljához. Hasznos tanulság az élet más területeire is...)

Idén a "szokásoson" túl két plusz okból is vártam még a tegnapi napot: egyrészt az utóbbi fél évben az úszás helyett a futás kapott egyre nagyobb teret az életemben, így nem tudtam, hogy mennyire vagyok még formában, ha a habokat kell hasítani. (Régebben egy-egy edzésen simán leúsztam 5 km-t, tehát szigorúan véve a táv maga nem volt igazán szokatlan a számomra, még akkor sem, ha szabad vízben mindig más úszni, mint egy medencében) Másrészt idén volt először alkalmam rá, hogy egy hivatalosan is úszásra (is) tervezett órával mérhessem az akciót, és kiváncsi voltam, mit hoz ki belőle. (Erről az élménybeszámoló végén fogok írni kütyürajongó olvasóim remélhetőleg nagy örömére.)

A hétvége előreveti árnyékát

Idén az a komoly szerencse érte a több ezer versenyzőt, és persze a szervezőket is, hogy - tekintettel a már több, mint egy hete fennálló non-stop kánikulára - az eseményt már az első tervezett időpontban meg lehetett tartani. Ez bizony az elmúlt pár évben egyáltalán nem volt jellemző, hol az instabil időjárás vagy a lehűlés, hol pedig a túl hideg víz kényszerítette ki a halasztást. Most viszont az volt biztos, hogy szombaton is igazán kemény meleg lesz, ami a szervezőket arra indította, hogy külön közleményben figyelmeztessenek az "extrém körülmények"-re, külön felhíva a figyelmet arra, hogy most a parton is lehet szerencsétlenül járni, ha pl valaki begyűjt egy hőgutát vagy napszúrást. De szerintem ez a figyelmeztetés nem szegte senki kedvét, talán még olyanok is voltak, akik egyenesen most döntöttek úgy, hogy eljönnek, hisz ki akarna kimaradni egy extrém próbatétel teljesítéséből? Én mindenesetre szintén eldöntöttem, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően ezúttal sapkában fogok úszni, más kérdés, hogy aztán igazán alkalmas sapkát nem találván, végül az egyik fenntartásból kivont konyharuhát fogtam be a célra, ami nem bizonyult igazán jó megoldásnak. De ne szaladjunk ennyire előre. Mint fentebb írtam, mostanában nem szoktam úszni járni, ami eléggé ártatlanul hangzik, de konkrétan most azt jelentette, hogy úgy kerekedtem fel ma reggel, hogy utoljára még valamikor a télen voltam medencében. Na sebaj, fog ez így is menni, gondoltam.

Egy forró nap krónikája

Minden évben elhatározom, hogy a sorbaállás és a leégés veszélyét csökkentendő korán fogok a rajthoz érni. Kár, hogy ez eddig egyetlen egyszer sikerült, akkor is úgy, hogy ott aludtunk előző éjjel. Most is elég hamar el kellett vetnem az elvileg tetszetős, de a valóságban nem túl realisztikus ötleteket a reggel fél hat órás indulásról, mivel egyszerűen semmi esélye nem volt annak, hogy fel fogok tudni kelni olyan korán. Viszont idén is maradtam a tavaly bevált forgatókönyvnél logisztika szempontjából: egyrészt vonattal mentem, mert autóval ilyenkor az egész annyira szerencsejáték, hogy egyszerűen nem volt hozzá kedvem, másrészt már reggel is a célhelyre, azaz Balatonboglárra érkeztem először, és onnan keltem át a tavon Révfülöpre, ami azért jobb ötlet, mint fordítva, mert így a célba érés után nyugodtan lehet élvezni a strand örömeit anélkül, hogy közben a visszautazásról kellene elmélkedni. (Vonattal könnyebb is eljutni Boglárra, mint az északi partra, ez is belejátszott a döntésbe)

Így reggel hét előtt nem sokkal megjelentem a Déliben, ahol éppen a nyári hétvégék szokásos koreográfiája volt megfigyelhető. A vasút ezekre a napokra visszanyeri a régen elvesztett fényét, a vonatok újra tíz kocsiból állnak, a pénztárcsarnok már kora reggel csurig tele van, és a levegőt egyszerre tölti be az örömteli pillanatok várása és az ezzel szorosan rokon feszültség, ami a levegőben vibrál és időnként fel-felszikrázik. A részemről ugyancsak szokásos félmosollyal felvettem a már előre Interneten megvett jegyemet az automatából (várakozási idő: 0 mp. Úgy látszik, még mindig nem használják elegen a rendszert), de a vigyorgás gyorsan az arcomra is fagyott, amikor szembesültem azzal, hogy a reggeli kanizsai gyors már húsz perccel indulás előtt dugig tele van. Hiába, el vagyunk már szokva az ilyesmitől. Mivel a mostanában a gyorsvonatokon divatos halberstadti kocsikon még a folyosón sem igazán lehet állni (mert nincs rajtuk olyan, csak az ajtóknak van előtere) és amúgy is közismert, hogy ezeknek a kocsiknak óriási problémáik vannak a szellőzéssel (gy.k.: nincs bennük levegő) ezért némi kevergés után a IV. osztályon, akarom mondani a bicajszállító kocsiban kötöttem ki. Ez az adott körülmények között mindenképpen a legjobb választás volt, mert egyrészt volt hely, másrészt mozgott a levegő is, harmadrészt pedig testközelből figyelhettem meg a személyszállító vasút újkeletű flörtjét a kerékpáros turizmussal, ami tapasztalatnak még jól fog jönni később, ha majd én is fel akarom rakni a kékerekűt a vasparipára. A legviccesebb az egyébként, hogy éppen ezek a helyzetek alkalmasak kiválóan annak a szemléltetésére és megértésére, hogy milyen kevés dolog fontos valójában egy-egy helyzetben az embernek, pl amikor amúgy is egész napra a homokot túrni mégy a strandra, akkor nagyjából tök mindegy, hogy már a vonaton is a földön ülsz, vagy csak a strandon kezdesz hozzá. A hangulat is csakhamar egész kedélyes lett (kivéve egy magas alkoholfokú illetőt, aki láthatóan nem tudott mit kezdeni magával), többen pedig kihasználták, hogy a jókora placc révén fekvőhelyes kocsinak is kiválóan használható, ami a többi vagonban nem igazán valósítható meg. A mindezek olvastán fintorgó kedves közönség figyelmét egyébként érdemesnek tartom felhívni arra, hogy egyes fapados légitársaságok ugyanebből komplett üzleti modellt is csinálnak, és ott mégse húzza senki a száját. :-)

Imígyen bandukoltunk békésen Lepsényig, ahol többen a távozás mellett döntöttek (gondolom a "mindegy, csak Balaton legyen" jeligére). Siófoknál komoly színvonal emelést hajtottam végre, mivel itt olyan sokan szálltak le, hogy hirtelen megnyíló lehetőséget kihasználva áthelyeztem magam az egyik lenyitható ülésre, és innentől már a rácsos ablakon keresztül szemlélhettem a balatoni állomások panorámáját. Bogláron már jóval kevesebben voltunk a vonaton, de azért így is szép kontingens szállt le és vette az irányt a part felé. Én a tavalyi rutinommal felszerelkezve hamar leadtam a cuccomat a ruhatárba, majd felvételezve a karszalagot beálltam a sorba az átvivő hajóra. Sajnos a napnak ebben a szakában a nagy kompok helyett jóval kisebb kapacitású sima személyszállító hajók jöttek, így elég sokat kellett bekkelni a tűző déli napon, amit csak az oldott valamelyest, hogy a helyi tűzoltók változatos helyeken lokális spriccelőket szereltek fel, így lehetett frissíteni kicsit. A hajón volt olyan igazi "nap fotója" érzésem, amikor megláttuk azt a kb 80 éves sporttársat, aki most is átúszásra ment (ennyit arról, hogy ez csak valami nagyon különleges erőnléttel lehetséges) és a fején egy teljesen testre szabott mobil napernyőt viselt. Meg is bámulták a népek rendesen. :-) Kb fél óra hajókázás után megérkeztünk Révfülöpre, ahol a szokásos sorbanállásos akadályverseny várt ránk a nevezési lap kitöltés - orvosi vizsgálat - nevezés - ruhatár vonalon, időnként itt is a helyi tűzoltók által improvizált mocsarakkal színesítve a focipálya füvén.

Mindezen előzmények után végre ott állhattunk a kikötőben, ahol a Fitnesz Akadémia különítménye próbált bemelegítésre mozgósítani, de erre nem sokan figyeltek már (pedig a csajok tényleg jól nyomták a tűző napon) mert ott volt előttünk a próba kezdete. A szokásos vízen ringatózó órán láthattam, hogy kb fél egy volt, amikor végre leértem a móló lépcsőjén. Még pár perc az indulás kavarodásában, aztán végre kint voltunk a nyílt vízen! A hagyományok szerint mellúszásban kezdtem, azzal, hogy ha a hátam vagy a nyakam kezdene elfáradni, akkor majd átváltok hátra, de erre végülis nem került sor, végighúztam.

Az első 500-as nagyon jó tempóval, 9 perc körül sikerült, aztán 1 km-nél is sikerült tartani ezt a 10 perc korüli tempót. Ez meglepett, hiszen éppen arra számítottam, hogy a sok kihagyás miatt nem leszek valami nagy formában. Igaz, a víz ideális volt, szinte egyenletesen jacuzzi meleg, szóval erre nem kellett figyelni. Szél sem volt érezhető, bár ennek ellenére volt, amit az bizonyított, hogy újra és újra azon kaptam magam, hogy kezdek kelet felé eltérni a kijelölt pályától, és úgy kellett visszakanyarodnom. (Később hallottam, hogy mások is ugyanerről beszélgettek az úszás után, állítólag kint a nyílt vízen már elég észrevehető ÉNY-i szél volt, de én nem éreztem, valószínűleg azért, mert sokat voltam a víz alatt.) Hullámok sem voltak nagyon, szinte csak egy-egy motorcsónak vagy hajó nyomában lehetett csak találkozni velük.

Az első km után elvesztegettem némi időt azzal, hogy kitaláljam, hogyan lehet a kendőt rendesen a fejemre rögzíteni, mígnem meguntam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy a hőgutát inkább úgy kerülöm el, hogy minden ütemben lemegyek a víz alá, így mindig meglesz a hűtés. Ez egyébként működött is. Emiatt azonban ez az 500-as elég gyatra lett (15 perc körül) Szerencsére ezután már újra sikerült felvenni az előző tempót, és (megint valamelyest meglepetésemre) nagyjából tartani is az átkelés végééig. (Voltak fluktuációk, de szabad vízen ezek részben a szél, hullámzás hatásának is betudhatók, pl biztos, hogy a szél eltérítő hatása miatt valójában volt ott némi plusz táv is, amit le kellett úsznom, és ez az időn is meglátszhat.) Most nem nézelődtem (már csak azért sem, mert abban valóban megéreztem a víztől elszokás hatását, hogy a szememet eléggé hamar elkezdte csípni, így nem volt kellemes túl sokat kinyitni) hanem inkább a sebességet élveztem, azt, hogy valahogy az 500m-eket jelző bóják most közelebbinek tűntek egymáshoz, mint az előző években (holott max. én lehettem gyorsabb, meg persze az is számított, hogy nem bámultam őket állandóan) Így eléggé eseménytelenül értem el a 2, majd a 2,5 km-hez. Innentől a déli part már egyre elérhetőbb közelségbe került, 3 km után már a cél is elkezdett látszani. Amikor a 4 km-t 01:30 körüli idővel hagytam el, már tudtam, hogy jó idővel fogok beérni. Az 5-ös bójától persze a dolog már nem igazi, mert ott már olyan sekély a víz, hogy egyre többen állnak neki simán gyalogolni a cél felé. Emellett idén a szervezők sem vitték annyira túlzásba a célfolyosó kijelölését, mint az előző években: a déli partról egy csomó várakozó előrejött 100m-ig is, úgyhogy őket is kerülgetni kellett. (Mondjuk annyiban nem tudok rájuk neheztelni, hogy kint várni a 38 fokos hőségben még fürdőruhában is nagyon durva lehetett a tűző déli napon.) Aztán már az utolsó lépések jöttek, a kivezető lépcsőknél álló rendezőkkel, akik mindenkinek elmondják, hogy hol az első lépcsőfok, a célkapu alatt egy csapat sárga ruhás hosztesz csajjal, akik mindenkinek tapsolnak (az egyik szponzor képviseletében), majd végre a leolvasók. (Az időmérés a Balaton-átúszáson "kvázi bruttó" módszerrel történik: az óra akkor indul, amikor a rajtnál leolvassák a vonalkódos karszalagodat, és akkor áll meg, amikor a célban megint leolvassák. Ez tehát szükségképpen több, mint az úszásidő, nem csak a szárazföldi szakasz miatt, hanem azért is, mert lehet, hogy sorba kell állni.) Az idő 02:04 körüli, nem rossz. (Abban nem vagyok biztos, hogy volt-e már jobb, ezt meg kell néznem ha majd meglesznek a hivatalos eredmények is.)

Ezután a szokásos kép: a célfolyosóval szemben a résztvevők országainak zászlói a füvön csoportban, bár most majdnem takarja őket az az ugyancsak szokás szerint hatalmas sor, ami a főszponzor által felajánlott péksütikért áll. Beállok én is, közben a háttérben a felderítő zászlóalj tart gyakorlati bemutatót szakszerű kommentálás mellett. Kemély lehet a fiúknak abban a szerkóban ilyen hőségben, nem biztos, hogy ez most éppen alkalmas időpont a katonai karrier népszerűsítésére. (Bár az biztos, hogy legalább valós képet kapnak az esetleges érdeklődők arról, hogy mi vár rájuk...) Végre sorra kerülünk, a kályhánál dolgozók kérdezgetik milyen volt az úszás. Egy lány válaszolja, hogy a sorban állástól eltekintve jó. A pékek megjegyzik, hogy legközelebb cserélhetünk, és beállhatunk mi reggel héttől non-stop sütni, ők meg mennek egyet úszni. Az ajánlatot nem fogadjuk el, legalábbis egyelőre nem :-) Még egy kis vizet vételezünk, aztán irány a póló osztás. A "befutó csomag" eddigre már teljesen opcionális, vagyis aki akarja, az elkéri, aki nem, az csak a pólót viszi el. A kis méretűeknek pechje van, mert L-esnél kisebb már nincs. Szerencsére nagyobb igen :-) Innen már csak a pihenés része van vissza, amit feltűnően sokan a strand helyett a park árnyas fái alatt abszolválnak. Mondjuk most érthető, hogy a vízből egyelőre elég volt... :-) 

És végül az epilógus: a visszaút képei, a hatalmas tömeg az állomáson, a váróterem elképesztő klímája (komolyan nagyon sajnálom a pénztáros és az információs kollégát, el nem tudom képzelni, hogy abban a negyveniksz fokban, amitől mindenkinek spontán elakad a szava, ahogy belép az épületbe, hogyan tudnak egész nap dolgozni...) majd a Kanizsáról beporoszkáló gyors (szinte üresen!) és a valamivel több, mint két óra sűrű beleavásokkal tarkítva Pestig. Megint megvolt tehát a nyár (egyik) visszatérő ünnepe, és persze fix az elhatározás is: jövőre újra ugyanitt.

Ja, az óra teszt

A figyelmesebb és kütyüorientáltabb olvasók még azért bizonyára hiányolják a fentebb beígért óratesztet. Nos, az sem marad el. A kísérlet alanya a Garmin második multisportnak (precízebben: triatlonosnak) hirdetett órája, az FR910XT volt, amelyik rendelkezik azzal a képességgel, hogy nyílt vízen egyszerre mérje a távolságot és ugyanakkor számolja a karcsapásokat is. Legalábbis elvileg. Nézzük mi lett ebből a gyakorlatban. A rajt előtt gondosan hagytam, hogy megtalálja a műholdakat és legyen ideje jól bemérni az indulási helyet. Aztán jött a rajt. Majd pár másodperccel később közölte, hogy elvesztette a jelet, ami elvileg nem volt meglepő (a műholdak által használt hullámhosszú sugárzás vízben gyorsan elnyelődik) de éppen arról volt szó, hogy az órában van valami plusz intelligencia, ami a jelvesztés esetén is tovább kalkulálja a menetet kb úgy, mint ahogy futásnál ha van lépésmérőd is, akkor a műholdjel kiesése esetén (pl a híd alatt) sem gondolja azt, hogy megálltál. Útközben ugyan határozottan úgy tűnt, hogy a mutatott távolságérték még közelítőleg sem jó, de azért bíztam benne, hogy a végére majd kisimulnak a dolgok. A km jelzőknél amúgy is kézzel nyomkodtam a szakaszokat be, ekkor hagytam is, hogy megtalálja a jelet megint, és úgy mentem tovább. És persze az utolsó kb 150m-en sem volt számára kihívás, hogy újra lokalizálja magát, és a gyaloglás tempóját is nagyszerűen mérte. :-P A célban megállapítottam, hogy az összidő és a splitek rendben vannak (természetesen), viszont a távolság teljesen fals: 1,64 km-t mért az 5,2 helyett, ami azért nem kis tévesztés. Otthon megnéztem a tracket a Garmin Connecten, és itt már látszott is, hogy mi a gond:

A GPS valóban képes volt összeszedni magát annyira a rövid szünetekben, hogy az útvonal a térképen többé-kevésbé a helyén van, vagyis nem csak a valóságban, hanem szerinte is megérkeztem Révfülöpből Boglárra. Eddig jó. Viszont az összes többi adat vagy hiányzik, vagy használhatatlan. Utánaolvasva, azt hiszem sejtem is miért: a Garmin órák alapvetően GPS központúak (kivéve azok, amikben nincs) és ez nincs másként az FR910XT-nél sem. (Hiába, meglátszik, hogy a cég eredetileg GPS-eket csinált, és csak később kezdett bele a sportórákba, ellentétben más konkurrenseivel) Ezért a szabad vízi mérés is csak akkor produkál értelmes eredményt, ha közben a jel nem veszik el sok időre, csak ki-kiesik amíg a kezed a víz alatt van. Ez viszont azt jelenti, hogy gyakorlatilag a mellúszóknak pechjük van, mert a mell kartempónál sosincs olyan pont, amikor a kezed a víz felett lenne. Láthatólag a funkciót gyors- és hátúszóknak találták ki, ott talán még működik is. (Arra azonban még várni kell, amíg tesztelni tudom, mert gyorsban igen gyatra vagyok, hátban meg azért hosszabb távot szabad vízen úszni nem igazán jó tipp, pl nem látod a hullámokat, illetve csak akkor, amikor már mindegy...) Ez azért kicsit csalódás volt, mert bár logikus, de legalább ennyire az kellett volna, hogy legyen a fejlesztőmérnökök számára is már a feladat felvetésekor: el kellett volna dönteni, hogy csak bizonyos úszásnemekre fejlesztenek valamit (és akkor ezt így is kellene reklámozni) vagy megpróbálják valahogy megoldani, hogy működjön a dolog mégis. Az órában így is van akcelerométer (hiszen azzal számolja a karcsapásokat) tehát elvileg lehetett volna valamit ügyeskedni, ahogy pl Ipod touch-al is lehet futást mérni, pedig abban sincs GPS. (Természetesen az tudomásul kell venni, hogy GPS nélkül nincs térkép, de ez a kisebb baj lett volna.)

Na mindegy, a tapasztalattal így is gazdagabb lettem :-) és még az is lehet, hogy kipróbálom majd gyorsban is egyszer, ha adódik rá alkalom. Már úgyis csak a fedett medencés teszt hiányzik, hogy megírjam róla az átfogóbb tesztemet az utóbbi pár hónap élményei alapján. (Igen, ez volt a teaser.) Szóval a szabadvízi mellúszók megnyugodhatnak, ha eddig nem ruháztak be ebbe az órába: egy sima stopperes ugyanannyit tud az ő szempontjukból. (Persze tud sok minden mást, ami miatt mégis lehet hasznos, de itt a konkrét helyzetről van szó)

Na ennyi mára. :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.