Már eltelt lassan két hét, így volt idejük ülepedni az emlékeknek. De azért ez a verseny később visszagondolva sem lesz "egy a sorban", több okból sem.

Az első mindjárt az időjárás. Egy héttel a Kékes (és a nagyon kellemes hegyi levegő) után ismét a nagy városban.  A levegő leginkább a szubtrópusi öv esős évszakára hasonlított: nem volt nagyon meleg, és a felhők is szép számmal korzóztak az égen. De cserébe legalább olyan fülledtség volt, hogy úgy érzésre csak meg kellett volna fogni egy maroknyit az áerből, és már facsarni lehetett volna a vizet. Ezt nem próbáltam ki, viszont belőlem a verseny végére biztos, hogy lehetett. Ez éppen nem könnyítette meg a dolgomat, mert ugyan tűző napon és kánikulai hőségben is kemény félmaratont futni (ld tavalyi Nike) de ilyenkor sem sokkal könnyebb. Ja, és attól még, hogy felhős, simán le lehet égni is, ha valaki nem vigyáz, engem legalábbis több helyen megfogott a Nap (nyilván a rakparton a vízről visszaverődve még hatékonyabb, simán lenyomja a szolit.)

A második pedig az, hogy bár a verseny nagyon jól (sőt, nyugodtan mondhatom, hogy várakozáson felül) sikerült, de nagyon régen voltám már ennyire kipurcanva a végén, mint most. Na de ne kapkodjuk el, menjünk sorjában.

A verseny száma szerint már a 19. volt, bár eredetileg csak váltóban lehetett itt futni, az egyéni félmaratont emlékeim szerint nem túl régen adták a kínálathoz. Mivel ellustultam a dolgot, ezért csapatban idén sem indultam, de sebaj, az egyéni pont jól jött a Félmaraton Mánia idei teljesítéséhez. (Emellett ugyanis nyáron csak a Hortobágyon lehet indulni, ami azért eléggé minősített eset tud lenni, ha úgy igazán bedurran a meleg.) Úgyhogy nagy kedvvel készültem, és ezt még fokozta, hogy sok kedves emberrel beszéltem meg találkát, ami mindig emeli az ilyen események fényét. :-)

A pálya ugyan unalmasabb, mint a "nagy" versenyeken, mivel a váltások megkönnyítésére (és a totális közlekedési felfordulás elkerülése végett) csak a Kossuth tér és a pesti alsó rakpart környékét jelölték ki (a félmaraton így a valamivel több, mint 7 km-es kör háromszori körbeszaladásával volt teljesíthető) de ennek is van előnye. Kicsit olyan, mint egy edzés, csak jó sokan futnak még veled. Lehet koncentrálni a körökre, könnyen összehasonlítható, hogy az ugyanilyen szakasz az előző körben volt-e gyorsabb, és azt is, hogy akkor mennyire éreztem tetterősnek magam. Meg persze jobban lehet gondolkodni is, mert a hosszútávban ez az - egyik - legjobb dolog. Bár zenészek itt nem voltak, de szurkolókban nem volt hiány, sőt, ami nagyon szimpatikus volt, sokszor a váltók éppen nem futó tagjai is kint voltak az útvonalon, és biztatták az éppen az utat koptató társukat. Szerintem ez az egyik leghatásosabb módja a dolognak... :-)

Vannak viszont ennek a versenynek "specialitásai" is, amikkel én sem voltam tisztában előzőleg. Mivel a váltótagok minden körben cserélnek, ezért a rajt/cél területnél különválasztva kell futniuk az egyéni versenyzőknek és a váltóknak, KIVÉVE a befutót. Ott a megkülönböztető szempont az, hogy valaki továbbfut-e, vagy már beér, a többi nem számít. Ez már csak azért is igényel némi figyelmet az egyéniben teljesítőktől, mert váltóban van maratoni táv is (ezt hattagú csapatok teljesítik) így a verseny még vígan megy tovább az ő célbaérkezésük után is. 

Ezúttal valóban sikerült időben beérkeznem a rajthoz, ami már csak azért is bölcs dolog volt, mert még fel kellett vennem a rajtszámot. Szerencsére nem volt tömeg a versenyközpontban, így ezzel hamar megvoltam. Az átöltözés után sikeresen megtaláltam a többieket is, ők váltóban nyomták, a hangulat csakhamar nagyon jó lett, úgyis mondhatnám, hogy fejben már be is melegítettünk. :-) Aztán jött azért az a pillanat is, amikor már ténylegesen meg is mozdultunk, a színpad előtt a szokásos aerobickos átmozgatás következett, majd beálltunk a jócskán elnyúló rajtfolyosóba. Mivel nem voltam túl ambíciózus, 2:00 körülire tippeltem a saját időmet, amivel eléggé a sor hátuljára kerültem, de ez nem zavart, úgysem az elején akartam előzgetni.

A szokásos visszaszámlálási koreográfiát követően (amit mi a sor végén elég rosszul hallottunk) végre elindították a mezőny elejét. Ez persze messze nem jelentette, hogy már mi következtünk volna: még majdnem két percbe telt, amíg mi is kifuthattunk (óra indul) és nekivághattunk az első körnek, ami rögtön az első utcasarkon egy éles balrával indult. Ahogy a tömböt megkerülve visszaértünk a térre, a csapat vége még mindig bent állt a rajtfolyosóban. (Utóbb mondták is, hogy nagyon demotiváló élmény volt látni, hogy ők még el sem indultak, de mások már jönnek vissza, amit el is hiszek) Nem indult könnyen a futás, az első pár száz méteren egyszerre okozott gondot a rengeteg ember, akit kénytelen voltam kerülgetni, meg az, hogy valahogy nem akartam lendületbe jönni (vagy legalábbis én így éreztem). A rengeteg ember többé-kevésbé végig megmaradt az első körben problémaként, később azért volt talán kevésbé érezhető, mert én egyre jobban lassultam, miközben az újonnan beálló váltótagok mindig frissen és kipihenten vágtak neki a körnek. A térről kiérve a rakparton folytattuk észak felé, majd az első fordító után vissza egészen a Lánchíd utánig. (A pályán számtalanszor előfordult, hogy szembejöhettünk az előző szakaszt teljesítőkkel, úgyhogy az integetés hívei most kiélvezhették a helyzetet.) A déli fordító után ismét északi irány fel egészen a Fehér Házig, ahol aztán felkapaszkodtunk a felső rakpart szintjére, és így értünk be újra a Kossuth térre. A következő két kör egy picit különbözött, mivel ott a váltótagok már az Alkotmány utcából indultak, és minden egy kicsit odébbköltözött (mindez verseny közben, úgy, hogy mi észre sem vettük. Nem semmi.) A sok rakparti szakasz mellett említendő, hogy két emelkedőn is fel kellett futni, ami azért különösen a vége felé már nem volt éppen könnyű. Szerencsére a legtöbb szurkoló éppen itt csoportosult, mintha érezték volna, hogy elkél a biztatás.

Az első kört ennek ellenére jól bírtam (bár valamiért nem voltam elégedett az időeredményekkel, pedig utólag meggondolva teljesen rendben voltak) és alapvetően optimistán kezdtem a másodikat. Az elején eldöntöttem, hogy körönként csak egyszer fogok frissíteni, mégpedig a rajt utáni kanyarban. Ehhez tartottam is magam, ezért azokon a kilométereken a sétálás rendesen meg is látszik az időn. Azért az északi fordító után már kezdtem érezni, hogy sok van még hátra. Ezért igyekeztem arra figyelni, hogy ne fussam el, és a pulzusom ne menjen feljebb a tervezett szintnél. Ez többé-kevésbé sikerült is, de az igazi "flow" élmény most ritka maradt, inkább csak automatikusabbá vált a futás egy idő után. Amikor éppen a Parlamentet elhagyva futottunk a déli fordító felé, meghallottam a déli harangszót. Ez azt jelentette, hogy kb egy órája vagyunk úton. Ebből sejtettem, hogy ezúttal valami nagyon jó idő lesz a vége, hiszen már túl voltunk a felén bőven. Azonban ekkorra a fülledtség és a fáradás már eléggé megtette a hatását ahhoz, hogy ne ugráljak örömömben, csak csendben mentem tovább. A második kör végén biztos voltam benne, hogy jó lesz az eredmény, de azt is láttam, hogy folyamatosan lassulok. (Hiába, ezért nem jó ötlet elfutni az elejét.) De ekkorra már nagy motiváció volt, hogy csak egy kör van hátra. Igaz, lelkileg ez bizonyult a leghosszabbnak. A déli fordítóig igyekeztem tartalékolni az energiát, mert tudtam, hogy két emelkedő is van még hátra (a Parlament déli oldalán, majd a Fehér Háznál) és azokat is bírni kell. Bár a panoráma a rakparton nagyon szép, ekkorra már teljesen "immunis" voltam rá. Azért jó volt látni több kedves embert szembejönni, arra még volt energiám, hogy őket üdvözöljem :-) A Fehér Ház előtti emelkedőn is nagy nehezen túlvoltam, és ekkor arra gondoltam, hogy most már teljesen sík terepen néhány kanyar van csak hátra, és vége. Ez azonban nem volt elég lelkesítésnek, ezért kinéztem egy szimpatikus lányt (természetesen olyat, aki szintén egyénit futott, mert egy "friss" váltótaggal ebben a stádiumban nem álltam volna az összehasonlítást...) és próbáltam vele tartani a lépést. Sajnos nem sok idő múlva kiderült, hogy sokkal jobban felkészült, mint én, ezért szépen ellépett (:-() de én csak azért sem akartam már visszalassítani a "kényelmes" tempóra, csak a pulzust figyeltem, hogy ne menjen nagyon magasra. Azért ennek ellenére éreztem, hogy nem lesz ez sima befutó, de igyekeztem jó arcot vágni a dologhoz, hiszen közben már a rajtfolyosó végéhez értem. 

Aztán elfutottam a tribün előtt, és .... jött a nap szívása. Amikor én odaértem, nem igazán emlékszem semmiféle útbaigazításra, hogy merre kell befutni a célba az egyéni félmaratonosoknak. (Később már volt tábla, és a szpíker is bemondta többször is) Így én - ahogy addig is - követtem az "egyéni" táblát, ami azonban nem a célba vezetett, hanem tovább egy újabb körre. Egy darabig még reménykedtem, hogy csak egy külön célkapu van nekünk, de a Kozma utca sarkánál rájöttem, hogy erről szó sincs. Egyszerűen az történt, hogy ekkor még voltak olyan egyéni futók, akik csak kezdték az utolsó körüket, és a tábla nekik szólt. Megkérdeztem egy útvonalbiztosítót, hogy akkor merre van a csomagosztás, de elég bizonytalanul csak a cél felé integetett, így kénytelen-kelletlen megfordultam és már a pályán kívül, a járdán visszafutottam a célkapuhoz. Itt szerencsére oldalról is be lehetett sorolni, így valóban meg is kaptam a befutócsomagomat, és mehettem. Persze ettől még a kérdés folyamatosan motoszkált bennem: most ez így érvényes befutó volt, vagy valamiért nem fogják elfogadni? Az időre ekkor még nem is figyeltem, csak visszamentem a célhoz, hogy várjam a többieket, hiszen lassan már nekik is jönniük kell. Közben persze a nagy adrenalinlöket már múlni kezdett, és annál jobban éreztem, hogy most nagyon kivagyok. Normál körülmények között ez versenyeken sem szokott előfordulni mostanában már, így annál jobban meg voltam lepődve. És akkor láttam, hogy a nagy óra a célkapun még csak most "üti" a 2:00-t, miközben én már ott támaszkodtam minimum öt perce. És akkor lassan derengeni kezdett, hogy ez most valami igen jó eredmény kellett, hogy legyen. De újra jött a kétség: mi van, ha nem vették figyelembe, mert elbaltáztam a befutót? Akkor max magamnak mondogathatom majd, de ennyi... ezt még jobban sajnáltam volna.

Aztán eldöntöttem, hogy most már tényleg le kell ülnöm, mert állni már nem biztonságos. Visszamentem a "támaszpontra", és még pont időben, mert az ezt követő kb másfél órát valóban azzal voltam kénytelen tölteni, hogy kamilláztam, és próbáltam ismét magamhoz térni. "Sohase volt még ennyire durva" énekelhettem volna, ha lett volna hozzá kedvem meg lelkierőm. Még szerencse, hogy egyrészt a csapat egyik fele maraton váltózott, így nekik a verseny még javában tartott, másrészt tényleg nagyon sokat jelentett a segítség, amit akkor tőlük kaptam. Ezúton is köszönöm mindegyiküknek! Ekkor még tényleg csak a talpraállásról  volt szó, a hazabicajozás elérhetetlen messzeségben lévőnek tűnt. Közben lement a maratoni váltó is, amit én teljes passzivitásban néztem, pedig ez sem nélkülözte az érdekességeket: a csajok majdnem harmadikok lettek a saját kategóriájukban. Hogy miért majdnem? Mert miután kivárták az eredményhirdetést (amin nem szólították őket...) közölték velük, hogy ja, ők csak a hatodikok (!) lettek, és csak azért kaptak harmadik helyezéses papírt, mert ha az igazi harmadik nem kerül elő, akkor a következőt szólítják, vagy mi. Mindenesetre el voltak kenődve, amit teljesen meg tudok érteni.

Közben azért lassan javultam, idővel már újra képes voltam józanul tekinteni a helyzetre. Az biztos, hogy a végén túlzottan meghajtottam magam, és láthatóan már nem volt tartalékom. Ekkor néztem meg az órát a rögzített adatokkal: 01:49:31. Ez döbbenetes. Gyakorlatilag majdnem 10 perc mínusz az április eleji Vivicitta FM-hez képest. OK, azóta valóban rendesen edzettem, de azért ennyi javulás akkor sem volt reális. Ez persze mindent megmagyarázott. Persze valahol büszke voltam magamra így is, de ott volt a fejemben az is, hogy "ezt talán nem kellett volna". Már éppen kezdtünk szedelődzködni hazafelé, amikor bemondták, hogy az eredményeket kiplakátolták az infosátor mellé. Normál körülmények között nem szoktam élni a lehetőséggel, hiszen otthon sokkal kényelmesebb, de most nem hagyott nyugodni a dolog. Kivártam a soromat a tábláknál, aztán elkezdtem keresni magamat 01:49 körül, reménykedve is, meg nem is. És akkor.... ott volt! A hivatalos eredmény is megerősítette, hogy aznap valóban életem eddigi legjobbját futottam. Az én mérésemmel fennálló kb két mp differencia okát is azonnal tudtam: a harmadik körben az egyik km jelzőnél a split gomb helyett tévedésből a stop gombot nyomtam meg, és mire visszakapcsoltam, addigra el is telt ez a két mp. (Ebből is látszik, mennyire a helyzet magaslatán voltam akkor már agyilag :-) Szóval egyébként egyezett a két mérés. Alig hittem el, hogy nem csak álmodtam az egészet (a kidöglés kivételével, ami ahhoz túlságosan realisztikus volt...) 

Ezen a versenyen "útközben" nem készült rólam túl sok kép, de ez az egy is elég jól dokumentálja, hogy nem maga voltam a sugárzó magabiztosság. :-)

Ezek után a hazaút (igen, a bicajjal) is összejött, szóval minden jó, ha a vége jó. Még egy "first" volt ezen a versenyen: most először sikerült feltörnöm a mellkaspánttal a bőrömet, ami nyilván a fülledt időjárás, az állati izzadás és a futást követő másfél órás, khm, regenerálódás együttes és sikeres kombinációjának volt köszönhető... nem örültem neki, különösen azért, mert marha lassan gyógyul, és addig nem akarok pántban futni, viszont ez azt is jelenti, hogy no pulzusmérés. Remélem, már nem tart sokáig.

Mindent összevetve, azért örülök, hogy elmentem, és most már van egy újabb célom: az, hogy ezt a tempót tényleg képes legyek elérni és tartani a következő alkalommal, immár komoly intenzív kezelés nélkül a végén. :-) Remélem, össze is jön majd.

A végére itt a verseny a Garmin Connectről:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.