N.B. A fényképekért köszönet Viktornak és Gábornak!

Szépen eltelt az idő a Szent Iván-éj óta (már lassan ismét láthatóan rövidebbek a nappalok), így csütörtökön ismét itt volt az idő, hogy összejöjjenek a sajátos cross-over sportág, a belvárosi hegyi futás kedvelői egy kis esti jam sessionre.

Bár a tetőfokára hágó vakáció időszak és a Westend Nike bolt aznap esti megnyitója miatt talán egy kicsit kevesebben voltunk, mint a múltkor, de cserébe a fullasztó kánikula is a múlté volt már: most simán csak nagyon kellemes hőmérséklet mellett volt fülledt az idő. :-P A szokásos bemelegítést követően (a Duna-parti bicikliúton ácsorgás váltogatva a bringások előli félreugrálással, edzi a reflexeket) Ulrik vezetésével meg is indultunk. Természetesen azokra is gondolva, akik már sokadszor futották a távot (na jó, annyira sokadszor nem lehetett, ez volt a nyolcadik) ismét betettünk pár csavart, így rögtön az elején kipróbáltuk, hogy milyen a Fő utcán elindulni és blokkolni a forgalmat azzal, hogy hirtelenjében átváltunk a túloldalra. A teszt sikeres volt, így ezt a trükköt a későbbiekben még többször előadtuk, nehogy más utcákon kimaradjanak belőle az autósok. :-) A Vár tövébe ismét a múltkori lépcsőkön kocogtunk fel (némi tiltakozás mellett, mivel tényleg elég hosszú és meredek), majd már rutinos mozdulattal akartunk benyomulni a Halászbástyára, azonban... ezúttal túl gyorsak voltunk! Mivel még nem múlt el nyolc, a beléptető (pontosabban kiléptető, mert a kijáraton akartunk betörni) kapu nem hatódott meg tőlünk, így kénytelenek voltunk megmaradni a földszinten. De a kilátás onnan is nagyon szép volt észak felé, el is nézelődtünk jó pár percig. (A levegőben lévő rengeteg párának, valamint a felhőknek hála egy profi fotós cuccal elképesztően jó képeket lehetett volna csinálni egész este minden fotósopp nélkül.)

Innen továbbmentünk a Palotához, de ezúttal a nemrégen átadott nyugati sétányon haladtunk a Szent György tér felé, majd nagy trükkösen megkerültük a Sikló felső állomását, és leereszkedtünk a Savoyai szoborhoz. Innen megnéztük, hogy hol a hegy, vagy legalábbis a sétány vége, nehogy a déli irány kimaradjon.

Visszatérve a Dísz térre némi kanyargás és lépcsőzés után már a Várhegy Tabán felé eső oldalán voltunk. A szokásosnak tekinthető szerpentin-rally után (újabb forgalommegállítás) nekiugrottunk a Gellért-hegyre vezető első emelkedőknek. Itt már jól széthúzódott a csapat, úgyhogy a Mambo bár előtt egy újabb pihenőt iktattunk be. (Itt is túl korán voltunk, a múltkor már jöttek a hölgyek dolgozni, mikor erre voltunk) Bár a hegyre fellépcsőzés valóban pótolhatatlan élményt nyújtott a múltkor, de most elegánsan kihagytuk :-) és helyette simán felkocogtunk az út mellett. Ezúttal nem merészkedtünk le a kulcslyuk teraszra, de azért az obligát propaganda fotó nem maradhatott el. :-)

A Citadella-sétányon kezdődött a celebszakasz az őt széléről bámuló és drukkoló turistákkal, így megfelelően fellelkesülve, messze néző tekintettel pózoltunk a Szabadság-szobor előtt annak a néhány szerencsésnek, akik éppen arra jártak, és így élőben győződhettek meg arról, hogy a legenda, amiről mindenki beszél, valóban igaz, de csak ritkán lehet elcsípni. (Na jó, a Lonely Planetben még nem vagyunk benne, de csak idő kérdése :-)

Mivel az inkognitó megőrzése érdekében ezúttal a fotózás elmaradt, és az autogramkérők is menekülni kellett :-) kisvártatva továbbindultunk, és ezúttal a hátsó úton állíthatta be ki-ki az aznapi rekordját a lejtőn lezúgva. :-) Aztán ismét eljött a pillanat, amire mindenki várt: ott álltunk a Gellért Szálló tövében (na jó, ez csak a hatás kedvéért szerepel itt, valójában a szálló oldalsó teraszán elképesztő hangerővel és minimalista igényszinten éppen "magyaros vacsora estet" tartottak jópénzű külföldieknek gondolom jó drágán, úgyhogy nem mentünk közel) és összevont szemmel méregettük a Duna túlpartján a Belvárost, amely mit sem sejtően terült el előttünk, és arra várt, hogy ismét bevegyük. Nem is várattuk sokáig: ismét átzúgtunk a Szabadság-hídon, majd megkezdtük a Váci utca módszeres felrázását. Lelkesedésünk nem is maradt válasz nélkül, itt már lépten-nyomon kurjongatás és fel-felcsattanó taps kísérte a produkciónkat. Ilyenkor látható, hogy a futás valóban kiválóan alkalmas önbizalom-növelésre, valamint fegyelemre szoktat. (pl: indiánüvöltés közben sem kapkodjuk fel  az asztalokról véletlenszerűen a pezsgőspoharakat, mert mindennek van határa :-) 

A lépcsőzéssel járó, de kiváló akusztikájú aluljárózás helyett ezúttal az Erzsébet-híd alatt kanyarodtunk át, majd a PR-ista közön át (nem nyilatkoztunk az újságíróknak) visszatértünk a Váci utcára még éppen időben ahhoz, hogy a Flashdance bár előtt is demonstráljuk a kukkolás helyett egy másfajta sport előnyeit. Időnkénti ováció és taps, na meg a szokásos tömegkerülgetés mellett érkeztünk a Vörösmarty tér szélére, ahol a csapat kétfelé vált: a hardcore frakció bevállalt még egy kis hosszabbítást a Westendig, hogy valóban autentikus módon érkezzen a Nike bolt megnyitóra (Game on, world). A többség azonban maradt a megszokott vonalon, és a Vígadó mellett (ismét rögtönzött útzárás piros lámpánál) rákanyarodtunk a Duna-korzóra. A környék állandó látványosságát képező vizespoharas xylophon művész urat elhagyva már csak egy rövid szakasz volt előttünk keresztül a Lánchídon, majd alatta az utolsó pihenőhelyig. Innentől hivatalosan "free run" volt a Batthyány-térig, vagyis ki-ki olyan gyorsan döngette végig a távot, ahogy akarta. Hát, azért annyira gyorsan nem akartuk :-), pont így volt a jó. 

A vége a vágatlan rendezői változat szerint 11.38 km, 1:31:34 (igen, ez egy világverő 8 perc körüli tempó, egy celebfutáson ez bőven elég :-) és persze a szokásos elköszönés: viszlát legkésőbb a következő hegyi futáson. :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.