Sűrű sötét az éj... idézhetném Arany Jánost, de nem volna teljesen igaz: sötétnek ugyan sötét van, de még csak fél nyolc körül jár az idő, az éj még messze. Hiába, a november is megérkezett. Amikor az imént beléptem az ajtón, még ugyanaz a bizonytalan, borzongató hűvös érzés kísért, ami már az elmúlt napokban is gyakran. Az a fajta hűvös, ami bemászik a kabát alá és ami miatt már tegnap este is kissé behúzott nyakkal és görnyedt háttal siettem haza az utcán. Az a hűvös, ami még a fűtött szobában sem hagyott el teljesen, mert hogy valójában belülről jött. Az este nem volt hideg, de a sötétséghez még némi időnként meg-megélénkülő szél is társult, ami semmit sem növelt az esti kintlét vonzerején.

Mégis elindultam, mert menni kellett. Nem azért, mert ezt mondta az edző, vagy mert ez szerepelt valamilyen "edzésterv" feliratú papíron. Hanem mert éreztem, hogy kell. Sok minden gyűlt már össze az utóbbi napokban körülöttem, és bennem, amivel valamit tenni kellett. Pillanatokkal később már kint a szabad ég alatt melegítek egy utcai lámpa fénykörében. Az izmok, ízületek napközbeni merevsége lassan enged. Az éjszakai égbolt fekete háttere előtt a város fényeivel megvilágított felhők úsznak el, köztük itt-ott kibukkannak a csillagok. Elindulok. Az első lépések lassúak, puhák, szinte zajtalannak képzelem őket. Az útvonalat csak vázlatosan tervezem el, a távot még úgy sem. Megyek, ameddig úgy érzem, hogy mennem kell. Csakhamar már a szokásos tempómban futok. Az első egy-másfél kilométer még nagyjából tudatos, érzem, ahogyan az izmaim bemelegednek, az ízületek, a szalagok a megszokott módon alkalmazkodnak a mozgás ritmusához. Csakhamar már nem kell a futásra figyelnem, a lábam szinte magától visz előre. Lassan összeolvad körülöttem az ismerős környék, most nem a helyszín számít, csak megyek. Elérem azt a pontot, ahol először fogy el a fény. Egy pillanatra elbizonytalanodom, ösztönösen összeszorul a gyomrom: jó az, ha én erre megyek tovább? De aztán elhagy ez a kósza gondolat, felkapcsolom a fejlámpát és beállítom úgy, hogy az útra essen a fénycsóva előttem. Belefúrom magam a sötétbe. Innentől sötét és világos szakaszok váltakoznak, de ezt egyre kevésbé veszem észre. A lámpa fénycsóvája keskeny fényalagutat vág előttem, ami arra éppen elég, hogy az akadályokat meglássam időben. Lassan robotpilótára kapcsolok, a lábam könnyű, szinte repülök előre az úton. Nem nagyon nézek se jobbra, se balra, a környezet most inkább csak a periferikus látómezőmben és a tudatom peremén van velem. Az első két kilométer után már tudom, hiába a hűvös, hiába a szél, nem a késő őszi este lesz ma este az igazi ellenfelem, nem vele kell megküzdenem. Ez a furcsa, kontrasztos, sárgás és hűvös fehér fényekből és mindent belepő fekete árnyakból álló világ inkább a szövetségesem most: segít előhívni mindazt, ami bennem van, és arra vár, hogy kezdjek vele valamit. Az útvonal szinte néptelen, ez is segít befelé fordulni. 

Hamarosan teljesen egybeolvad körülöttem minden, és elém lépnek sorban a felgyülemlett érzések, félelmek, indulatok. Először szinte formátlanul, távolról, bizonytalanul, de aztán egyre határozottabban érzem őket. Olyan érzés kerülget, mintha túl sokat ettem, vagy ittam volna, és most teljesen eltelve, bizonytalan, de sok jót nem ígérő nyomással a gyomromban támolyognék, amikor valójában a mozgás gondolata sem esik jól. De jól tudom, ez csak káprázat, pontosabban jelképes érzés, a lábaim teljesen önállóan visznek előre. Időnként gondolatok, mondatok cikáznak a fejemben, de nem erőltetem, nem megyek utánuk. Itt most nem gondolkodni kell. Mélyebb, alapvetőbb az a szint, amelyből ezek az érzések és indulatok feljönnek. Csak előre. Fel egy dombra. Bevillan, hogy megvan annak az oka, amiért a középkorban a legtöbb szenvedést, fájdalmat okozó betegségnél izzasztást és érvágást alkalmaztak a ma tudománya által dilettánsnak tartott orvosok. Mert ha valamilyen addig elfojtott, elnyomott dolognak onnan belülről a felszínre kell jönnie, akkor azt az utat bizony végig kell járni, nem lehet megúszni. Megyek hát tovább, nem lassítok. A periferikus tudatom jelez: elérem a városhatárt. Elegáns ívben balra fordulok és elindulok visszafelé. Találkozom a ma esti egyetlen magányos futótárssal, a hosszú, sötét hajú lánnyal kedvesen mosolyogva intünk egymásnak, aztán megy tovább ki-ki a maga pályáján, mint a bolygók a csillagközi térben. Ez a mosoly az első bátortalan jele annak, hogy nem csak a futásban érkeztem fordítóponthoz. A furcsa, nehéz érzés időnként már enyhül, az árnyak bennem már hátrább lépnek. Felnézek az égre, és aztán néhány jól irányzott jobb- és balegyenessel traktálom magam előtt a levegőt. Jólesik, érzem, ahogy viszi ki a feszültséget belőlem. És jó, hogy nem látja és hallja senki. Semmilyen fáradtságot nem érzek, csak szállok mindig előre a váltakozó fény és árnyék alagútjában. Érzem, ahogy lassan jobb lesz. Felemelem és kitárom a karom futás közben, mélyen beszívom az este hűvös levegőjét. Lassan ismét visszatér a tudatos énem: feltűnik a part, a felhők, a csillagok, a távolban pislákoló fények. A lábam még mindig szinte súlytalan. Visszaérek ahhoz a helyhez, ahol az imént átsuhant rajtam a gondolat, hogy vajon jó-e, ha erre megyek tovább. Elmosolyodok, és ráfekszem a sötétségre. Mögöttem lassan eltűnik az utolsó fény, de elől már látom, ahogyan az utcai lámpák megvilágítják a folytatást. Belül elmosolyodom. Észrevétlenül gyorsítok, még néhány lépés, és már ott is vagyok. Itt már autók is járnak, még egy kanyar, és lekapcsolom a fejlámpát, már nem kell. Megjártam a sötétséget, és most érzem, hogy lassan visszaérkezem. Még egy kanyar, még egy... aztán egyszer csak újra ott állok a lámpa alatt, ahol bemelegítettem. Nyújtás közben már ismét érzem a szelet, de arra gondolok, hogy csakhamar forró zuhany és meleg szoba vár rám. Megérkeztem. És már nem borzongok. A dolgok lassan a helyükre kerülnek bennem.

Van, amikor nem a lábunkkal tesszük meg a legnagyobb utat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.