Na és akkor itt a másik élménybeszámoló a múlt hónap külföldi kalandozásairól, mégpedig Berlinből. Itt öt napig volt szerencsém élvezni az "edzőtáborozást", és ez nem túlzás, mert amíg ez idő alatt otthon még a tevék is a jégszekrényben ültek, addig a német fővárosban nagyon kellemes futóidő volt maximum 20-21 fokkal és többé-kevésbé felhős, de alapvetően napos idővel, amit csak néha zavart meg egy-egy eső. Nem is csoda, hogy majd' minden reggel kihasználtam a lehetőséget. :-)

Berlin futó szemmel egy nagyon kellemes város - sok a zöldterület a város központjában is, az utcák jó része is széles, így mindenki elfér rajtuk, és sok sporttárssal lehet találkozni. (Na meg persze itt rendezik a méltán híres berlini maratont is...) A legtöbben természetesen a Tiergartenben szoktak edzeni, ami teljesen érthető, mivel a Városliget kb kétszeresét kitevő hatalmas zöldterületen számos ösvény, út, több tó és híd várja őket, nem beszélve a jelentős állatvilágról. (A pesti tapasztalatokkal felvértezve elsőre fura egy csomó nyúlba, öhm, belefutni reggel, bár Berlinben még vaddisznók is élnek szabadon. Igaz azokkal a külső kerületekben lehet inkább találkozni...) Ottjártamkor a foci EB miatt a város számos pontján jókora szabadtéri vetítőfalak voltak kirakva, a néhány száztól a több százezer szurkolóig méretezett, bekerített nézőterekkel. Ezek közül a legnagyobb (kapacitás majdnem 500.000 fő) éppen a Brandenburgi-kaputól a Tiergarten egy részén keresztül húzódott a Strasse des 17. Junin a park egyik szó szerint kiemelkedő attrakciójáig, a Győzelmi Oszlopig. (Igen, annak idején ugyanerre rendezték a Love Parade rendezvényeit is.) Ez természetesen este eléggé megnehezítette (volna) az erre futást, de reggel éppen ideális volt, mert az egyébként kétszer négy sávos főútvonal teljesen üres volt, nyugodtan lehetett rajta futni, és persze a levegő is megköszönte a kevesebb szennyezést.

Egy másik kedvelt futóhely sincs messze innen: a Parlament (Reichstag) mellett a Spree partján kiépült irodanegyed folyóra néző oldalán a Reichstagsufer/Schiffsbauerdamm kellemesen modern vízparti környezet, és nagy előnye, hogy szélvédett. Innen aztán lehet a belváros, vagy éppen a Tiergarten felé is folytatni a kört. 

Vannak persze még további kedvenc helyek is, de azok már jobban kiesnek, így ebbe a néhány napba nem fértek bele. 

Magam részéről a kört mindig a Hauptbahnhof (új főpályaudvar, érdemes külön is megnézni, és elgondolkodni azon, hogy egy nagy átmenő forgalmú állomás ilyen is lehet) megközelítésével kezdtem, és onnan indultam minden nap másfelé.

Az első napon a Tiergarten keleti, kisebbik felét derítettem fel. Ennek során érintettem a fent emlegetett rakpartot, a Reichstagot, majd a parkon keresztül elértem a Strasse des 17 Junit (a dátum az 1953-as kelet-berlini munkásfelkelésre emlékeztet, amelyet az NDK vezetése szovjet segítséggel vert le. Szellemileg ezért a magyar 1956 előzményeként indokolt számon tartani.) és kis idő múlva a Győzelmi Oszlopnál (Siegessaule) voltam. A körteret (Grosser Stern) körbefutva (mit lehet még csinálni egy ilyen helyen? ;-) visszatértem a zöldbe, ahol csináltam még egypár cikk-cakkot, hogy aztán a sugárúton visszatérjek a Brandenburgi-kapuhoz, és a Reichstag felé zárjam a kört. Nem nehéz útvonal, sok a zöld, és a parkban rengeteg variációs lehetőség van.

A második napon a full retró jegyében a volt Kelet-Berlin központjában tartottam városnézést. Így ezúttal a Brandenburgi-kapunál nem álltam meg, hanem az Unter den Lindenen futottam tovább egészen a valaha nagy büszkén mutogatott új városközpontig, az Alexanderplatzig. (Itt áll a város egyik jelképe, a TV-torony is.) Visszafelé betértem a Museumsislandra is, amely arról nevezetes, hogy szorosan egymás mellett egy sor nagyon nevezetes múzeum található itt, többek között az egyik legjelentősebb európai ókori gyűjtemény, a Pergamon-múzeum. Ja, és tényleg sziget. Ezután végig a Spree partján haladva tértem vissza a Hauptbahnhofhoz. Ez sem rossz útvonal, bár érdemes reggel menni, mert akkor még nincs sem tömeg, sem dugó, így lehet élvezni is.

A harmadik napon igazán formában voltam, így egy nagyobb körre is vállalkoztam. Az idő nyárra kevéssé jellemző módon sajátosan ködös volt, ami egyrészt még csendesebbnek mutatta a várost, mint amilyen volt, másrészt furcsán meghamisította a távolságokat is, viszont a hangulata utánozhatatlan volt. A cél ezúttal a Tiergarten távolabb eső, egyszersmind nagyobbik fele volt, így nekifutásként kapásból faképnél hagytam a Győzelmi Oszlopot, és elindultam a Bellevue kastély felé. A park határát is jelző, Berlinben elég gyakori módon magasvezetésű vasútvonalnál elfordultam dél felé, és áthaladtam a volt Nyugat-Berlin egyik jellegzetes arculatú lakótelepén, a Hansaviertelen. A Győzelmi Oszlop és a Grosser Stern rövid érintését követően a Tiergarten déli szekciójában végigfutottam a legnagyobb tó, a Neuer See partján, majd a Stülerstrasse rövid érintését követően az ekkora már élénkülő parkszegélyen jutottam vissza a már ismert utakon a Reichstaghoz és innen a kör kiindulópontjához. A Tiergarten természetesen itt is számos variációs lehetőséget jelent az útvonal szempontjából.

A negyedik napon meggyőztem magam, hogy már nem megyek el reggel, hiszen estére már "hazai pályán" futhatok majd, Utólag végiggondolva, ez nem volt olyan nagyon jó ötlet (TM) mert sajnos a csomagomat hazafelé olyan jól elkeverték a futócuccommal együtt, hogy csak két nap múlva került újra elő. (Tanulság: amit ma lefuthatsz, ne halogasd még estére sem.)

Összefoglalóan: Berlin kellemes helynek bizonyult "futószemmel" (még akkor is, ha az időjárás sokszor felhős és esős, úgyhogy ezen a néhány napon kimondottan szerencsém volt). Remélem, egyszer még arról is írhatok majd ezen a helyen, hogy milyen élmény volt itt lefutni a maratont. :-)

A tegnapi nap rendezték a 30. s így jubileumi Balaton-átúszást, amelyen csekélységemnek is sikerült tiszteletét tennie, igaz nem harmincadszorra, csak úgy kb ötödik alkalommal. Furcsa esemény ez (a "verseny" szót direkt nem használnám, mert a szpíker is sokszor hangsúlyozta, hogy ez nem az, csak sportos próbatétel, szóval legyen esemény)

Egyfelől még az ismeretségi körömben lévő egyébként rendszeresen sportoló emberek is úgy néznek rám, amikor azt mondom, hogy (idén megint) megyek átúszni a Balatont, mintha valami valóban különleges dolgot készülnék végbe vinni. Igazán mulattató, amikor komoly versenyzői múlttal rendelkező maratonista is azt mondja, hogy na az az 5,2 km, az valami egészen más. (Valóban van pár különbség egy futóverseny, és egy szabadvízi úszóesemény között, ezek közül az első és üvöltően nyilvánvaló az, hogy itt úszni kell, ezzel nem is foglalkoznék többet. A másik fontos az, hogy bár itt is meg lehet magad gondolni verseny közben, de ettől még ki kell jutni a "medencéből", és lehet, hogy éppen mindkét "szélétől" kb 2-3 km-re vagy. Viszont pont az ilyen esetekre a Balaton-átúszáson valóban példásan fel vannak készülve, éppen ezért sem szokott különösebben baleset lenni.)

Másfelől nemcsak az úszóesemények, hanem úgy általában a sportesemények között is valami különleges "rangja" van: azon nagyon kevés, amatőröknek rendezett hazai sportmegmozdulás egyike, amelyről még az átlag-átlagember is hallott, azokat is beleértve, akik nem hogy maguk nem sportolnak, hanem még a híradó után sem nézik meg a sporthíreket. (Random példa: este slattyogok be az éjjel-nappali palacsintázóba, hogy valami energiapótlékot dobjak be az esemény után, és a pultoscsaj első kérdése: "Te is voltál Balatont átúszni?" Pedig még a póló sem volt rajtam, csak a vonalkódos karszalagot (!) szúrta ki a kezemen.) Sőt, meglepően sokan vannak, akik személyesen is próbálták már (legtöbbször sikeresen) legalább egyszer, még ha azóta nem is csináltak belőle rendszert. És ezt meg is tudom érteni: alapvetően csak úszni kell tudni hozzá, egyébként pedig egy nagyszerű alkalom arra, hogy egy kis kihívást kombináljon az ember egy kellemes nappal a strandon, jó időben és profi szervezéssel körítve. Sokan itt tapasztalják meg először, hogy egy ilyen esemény tényleg lehet egy nagyon pozitív élmény és persze az elért eredmény is nagyon kézzelfogható itt, hiszen lám, ami az előbb még olyan messze volt, hogy még a hajó is fél órát ment, míg odaért, az most itt van a lábam alatt, és közben a rajthely már nem is látszik, beleolvadt a távoli túlpart képébe. Sokan szerintem itt érzik meg először azt, ami a modern időkben már sajnos annyira nem mindennapi tapasztalat, hogy külön keresni kell: azt, hogy az ember (az egyes ember is) nem csak egy teljesen kiszolgáltatott és kiszolgált, saját technikai eszközeitől függő lény, hanem igenis, (majdnem) bárki képes lehet sokkal többre, mint amennyire elsőre taksálta magát.

Egy biztos, én sem igazán versenyként tekintek a Balaton-átúszásra (bár azért az időket szoktam figyelni, és jólesik, ha sikerül javítanom) hanem inkább egy évenként visszatérő ünnepként, amikor újra találkozhatom a Nagy Tóval, a kihívással, és a sok emberrel, akik hozzám hasonlóan eljöttek, hogy ismét részt vegyenek rajta. Volt már olyan év, amikor elsősorban a fényeket és a táj arcait élveztem egyfajta vízi városnézésként, volt olyan is, amikor szinte meditációszerűen simultam bele a zöldes hullámokba és csak a ritmust éreztem, és volt olyan is, amikor az időjárás és a víz igényelt nagyobb figyelmet. (Mivel ez nem medence, ezért a víz sem egyformán meleg mindenhol, volt olyan év, amikor világosan ki lehetett venni a hideg és a meleg áramlatokat még a felszínen is. Olyan év is volt, amikor a szél erősebb volt, és ezért a hullámokra kellett figyelni. Amellett, hogy a hullámok könnyen pofon csaphatják a figyelmetlen úszót, jó iskolát jelentenek alkalmazkodásból is: nem lehet őket ignorálni, és ha valaki nem alkalmazkodik hozzájuk, akkor rengeteg energiát fog veszíteni, és mégsem ér a céljához. Hasznos tanulság az élet más területeire is...)

Idén a "szokásoson" túl két plusz okból is vártam még a tegnapi napot: egyrészt az utóbbi fél évben az úszás helyett a futás kapott egyre nagyobb teret az életemben, így nem tudtam, hogy mennyire vagyok még formában, ha a habokat kell hasítani. (Régebben egy-egy edzésen simán leúsztam 5 km-t, tehát szigorúan véve a táv maga nem volt igazán szokatlan a számomra, még akkor sem, ha szabad vízben mindig más úszni, mint egy medencében) Másrészt idén volt először alkalmam rá, hogy egy hivatalosan is úszásra (is) tervezett órával mérhessem az akciót, és kiváncsi voltam, mit hoz ki belőle. (Erről az élménybeszámoló végén fogok írni kütyürajongó olvasóim remélhetőleg nagy örömére.)

A hétvége előreveti árnyékát

Idén az a komoly szerencse érte a több ezer versenyzőt, és persze a szervezőket is, hogy - tekintettel a már több, mint egy hete fennálló non-stop kánikulára - az eseményt már az első tervezett időpontban meg lehetett tartani. Ez bizony az elmúlt pár évben egyáltalán nem volt jellemző, hol az instabil időjárás vagy a lehűlés, hol pedig a túl hideg víz kényszerítette ki a halasztást. Most viszont az volt biztos, hogy szombaton is igazán kemény meleg lesz, ami a szervezőket arra indította, hogy külön közleményben figyelmeztessenek az "extrém körülmények"-re, külön felhíva a figyelmet arra, hogy most a parton is lehet szerencsétlenül járni, ha pl valaki begyűjt egy hőgutát vagy napszúrást. De szerintem ez a figyelmeztetés nem szegte senki kedvét, talán még olyanok is voltak, akik egyenesen most döntöttek úgy, hogy eljönnek, hisz ki akarna kimaradni egy extrém próbatétel teljesítéséből? Én mindenesetre szintén eldöntöttem, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően ezúttal sapkában fogok úszni, más kérdés, hogy aztán igazán alkalmas sapkát nem találván, végül az egyik fenntartásból kivont konyharuhát fogtam be a célra, ami nem bizonyult igazán jó megoldásnak. De ne szaladjunk ennyire előre. Mint fentebb írtam, mostanában nem szoktam úszni járni, ami eléggé ártatlanul hangzik, de konkrétan most azt jelentette, hogy úgy kerekedtem fel ma reggel, hogy utoljára még valamikor a télen voltam medencében. Na sebaj, fog ez így is menni, gondoltam.

Egy forró nap krónikája

Minden évben elhatározom, hogy a sorbaállás és a leégés veszélyét csökkentendő korán fogok a rajthoz érni. Kár, hogy ez eddig egyetlen egyszer sikerült, akkor is úgy, hogy ott aludtunk előző éjjel. Most is elég hamar el kellett vetnem az elvileg tetszetős, de a valóságban nem túl realisztikus ötleteket a reggel fél hat órás indulásról, mivel egyszerűen semmi esélye nem volt annak, hogy fel fogok tudni kelni olyan korán. Viszont idén is maradtam a tavaly bevált forgatókönyvnél logisztika szempontjából: egyrészt vonattal mentem, mert autóval ilyenkor az egész annyira szerencsejáték, hogy egyszerűen nem volt hozzá kedvem, másrészt már reggel is a célhelyre, azaz Balatonboglárra érkeztem először, és onnan keltem át a tavon Révfülöpre, ami azért jobb ötlet, mint fordítva, mert így a célba érés után nyugodtan lehet élvezni a strand örömeit anélkül, hogy közben a visszautazásról kellene elmélkedni. (Vonattal könnyebb is eljutni Boglárra, mint az északi partra, ez is belejátszott a döntésbe)

Így reggel hét előtt nem sokkal megjelentem a Déliben, ahol éppen a nyári hétvégék szokásos koreográfiája volt megfigyelhető. A vasút ezekre a napokra visszanyeri a régen elvesztett fényét, a vonatok újra tíz kocsiból állnak, a pénztárcsarnok már kora reggel csurig tele van, és a levegőt egyszerre tölti be az örömteli pillanatok várása és az ezzel szorosan rokon feszültség, ami a levegőben vibrál és időnként fel-felszikrázik. A részemről ugyancsak szokásos félmosollyal felvettem a már előre Interneten megvett jegyemet az automatából (várakozási idő: 0 mp. Úgy látszik, még mindig nem használják elegen a rendszert), de a vigyorgás gyorsan az arcomra is fagyott, amikor szembesültem azzal, hogy a reggeli kanizsai gyors már húsz perccel indulás előtt dugig tele van. Hiába, el vagyunk már szokva az ilyesmitől. Mivel a mostanában a gyorsvonatokon divatos halberstadti kocsikon még a folyosón sem igazán lehet állni (mert nincs rajtuk olyan, csak az ajtóknak van előtere) és amúgy is közismert, hogy ezeknek a kocsiknak óriási problémáik vannak a szellőzéssel (gy.k.: nincs bennük levegő) ezért némi kevergés után a IV. osztályon, akarom mondani a bicajszállító kocsiban kötöttem ki. Ez az adott körülmények között mindenképpen a legjobb választás volt, mert egyrészt volt hely, másrészt mozgott a levegő is, harmadrészt pedig testközelből figyelhettem meg a személyszállító vasút újkeletű flörtjét a kerékpáros turizmussal, ami tapasztalatnak még jól fog jönni később, ha majd én is fel akarom rakni a kékerekűt a vasparipára. A legviccesebb az egyébként, hogy éppen ezek a helyzetek alkalmasak kiválóan annak a szemléltetésére és megértésére, hogy milyen kevés dolog fontos valójában egy-egy helyzetben az embernek, pl amikor amúgy is egész napra a homokot túrni mégy a strandra, akkor nagyjából tök mindegy, hogy már a vonaton is a földön ülsz, vagy csak a strandon kezdesz hozzá. A hangulat is csakhamar egész kedélyes lett (kivéve egy magas alkoholfokú illetőt, aki láthatóan nem tudott mit kezdeni magával), többen pedig kihasználták, hogy a jókora placc révén fekvőhelyes kocsinak is kiválóan használható, ami a többi vagonban nem igazán valósítható meg. A mindezek olvastán fintorgó kedves közönség figyelmét egyébként érdemesnek tartom felhívni arra, hogy egyes fapados légitársaságok ugyanebből komplett üzleti modellt is csinálnak, és ott mégse húzza senki a száját. :-)

Imígyen bandukoltunk békésen Lepsényig, ahol többen a távozás mellett döntöttek (gondolom a "mindegy, csak Balaton legyen" jeligére). Siófoknál komoly színvonal emelést hajtottam végre, mivel itt olyan sokan szálltak le, hogy hirtelen megnyíló lehetőséget kihasználva áthelyeztem magam az egyik lenyitható ülésre, és innentől már a rácsos ablakon keresztül szemlélhettem a balatoni állomások panorámáját. Bogláron már jóval kevesebben voltunk a vonaton, de azért így is szép kontingens szállt le és vette az irányt a part felé. Én a tavalyi rutinommal felszerelkezve hamar leadtam a cuccomat a ruhatárba, majd felvételezve a karszalagot beálltam a sorba az átvivő hajóra. Sajnos a napnak ebben a szakában a nagy kompok helyett jóval kisebb kapacitású sima személyszállító hajók jöttek, így elég sokat kellett bekkelni a tűző déli napon, amit csak az oldott valamelyest, hogy a helyi tűzoltók változatos helyeken lokális spriccelőket szereltek fel, így lehetett frissíteni kicsit. A hajón volt olyan igazi "nap fotója" érzésem, amikor megláttuk azt a kb 80 éves sporttársat, aki most is átúszásra ment (ennyit arról, hogy ez csak valami nagyon különleges erőnléttel lehetséges) és a fején egy teljesen testre szabott mobil napernyőt viselt. Meg is bámulták a népek rendesen. :-) Kb fél óra hajókázás után megérkeztünk Révfülöpre, ahol a szokásos sorbanállásos akadályverseny várt ránk a nevezési lap kitöltés - orvosi vizsgálat - nevezés - ruhatár vonalon, időnként itt is a helyi tűzoltók által improvizált mocsarakkal színesítve a focipálya füvén.

Mindezen előzmények után végre ott állhattunk a kikötőben, ahol a Fitnesz Akadémia különítménye próbált bemelegítésre mozgósítani, de erre nem sokan figyeltek már (pedig a csajok tényleg jól nyomták a tűző napon) mert ott volt előttünk a próba kezdete. A szokásos vízen ringatózó órán láthattam, hogy kb fél egy volt, amikor végre leértem a móló lépcsőjén. Még pár perc az indulás kavarodásában, aztán végre kint voltunk a nyílt vízen! A hagyományok szerint mellúszásban kezdtem, azzal, hogy ha a hátam vagy a nyakam kezdene elfáradni, akkor majd átváltok hátra, de erre végülis nem került sor, végighúztam.

Az első 500-as nagyon jó tempóval, 9 perc körül sikerült, aztán 1 km-nél is sikerült tartani ezt a 10 perc korüli tempót. Ez meglepett, hiszen éppen arra számítottam, hogy a sok kihagyás miatt nem leszek valami nagy formában. Igaz, a víz ideális volt, szinte egyenletesen jacuzzi meleg, szóval erre nem kellett figyelni. Szél sem volt érezhető, bár ennek ellenére volt, amit az bizonyított, hogy újra és újra azon kaptam magam, hogy kezdek kelet felé eltérni a kijelölt pályától, és úgy kellett visszakanyarodnom. (Később hallottam, hogy mások is ugyanerről beszélgettek az úszás után, állítólag kint a nyílt vízen már elég észrevehető ÉNY-i szél volt, de én nem éreztem, valószínűleg azért, mert sokat voltam a víz alatt.) Hullámok sem voltak nagyon, szinte csak egy-egy motorcsónak vagy hajó nyomában lehetett csak találkozni velük.

Az első km után elvesztegettem némi időt azzal, hogy kitaláljam, hogyan lehet a kendőt rendesen a fejemre rögzíteni, mígnem meguntam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy a hőgutát inkább úgy kerülöm el, hogy minden ütemben lemegyek a víz alá, így mindig meglesz a hűtés. Ez egyébként működött is. Emiatt azonban ez az 500-as elég gyatra lett (15 perc körül) Szerencsére ezután már újra sikerült felvenni az előző tempót, és (megint valamelyest meglepetésemre) nagyjából tartani is az átkelés végééig. (Voltak fluktuációk, de szabad vízen ezek részben a szél, hullámzás hatásának is betudhatók, pl biztos, hogy a szél eltérítő hatása miatt valójában volt ott némi plusz táv is, amit le kellett úsznom, és ez az időn is meglátszhat.) Most nem nézelődtem (már csak azért sem, mert abban valóban megéreztem a víztől elszokás hatását, hogy a szememet eléggé hamar elkezdte csípni, így nem volt kellemes túl sokat kinyitni) hanem inkább a sebességet élveztem, azt, hogy valahogy az 500m-eket jelző bóják most közelebbinek tűntek egymáshoz, mint az előző években (holott max. én lehettem gyorsabb, meg persze az is számított, hogy nem bámultam őket állandóan) Így eléggé eseménytelenül értem el a 2, majd a 2,5 km-hez. Innentől a déli part már egyre elérhetőbb közelségbe került, 3 km után már a cél is elkezdett látszani. Amikor a 4 km-t 01:30 körüli idővel hagytam el, már tudtam, hogy jó idővel fogok beérni. Az 5-ös bójától persze a dolog már nem igazi, mert ott már olyan sekély a víz, hogy egyre többen állnak neki simán gyalogolni a cél felé. Emellett idén a szervezők sem vitték annyira túlzásba a célfolyosó kijelölését, mint az előző években: a déli partról egy csomó várakozó előrejött 100m-ig is, úgyhogy őket is kerülgetni kellett. (Mondjuk annyiban nem tudok rájuk neheztelni, hogy kint várni a 38 fokos hőségben még fürdőruhában is nagyon durva lehetett a tűző déli napon.) Aztán már az utolsó lépések jöttek, a kivezető lépcsőknél álló rendezőkkel, akik mindenkinek elmondják, hogy hol az első lépcsőfok, a célkapu alatt egy csapat sárga ruhás hosztesz csajjal, akik mindenkinek tapsolnak (az egyik szponzor képviseletében), majd végre a leolvasók. (Az időmérés a Balaton-átúszáson "kvázi bruttó" módszerrel történik: az óra akkor indul, amikor a rajtnál leolvassák a vonalkódos karszalagodat, és akkor áll meg, amikor a célban megint leolvassák. Ez tehát szükségképpen több, mint az úszásidő, nem csak a szárazföldi szakasz miatt, hanem azért is, mert lehet, hogy sorba kell állni.) Az idő 02:04 körüli, nem rossz. (Abban nem vagyok biztos, hogy volt-e már jobb, ezt meg kell néznem ha majd meglesznek a hivatalos eredmények is.)

Ezután a szokásos kép: a célfolyosóval szemben a résztvevők országainak zászlói a füvön csoportban, bár most majdnem takarja őket az az ugyancsak szokás szerint hatalmas sor, ami a főszponzor által felajánlott péksütikért áll. Beállok én is, közben a háttérben a felderítő zászlóalj tart gyakorlati bemutatót szakszerű kommentálás mellett. Kemély lehet a fiúknak abban a szerkóban ilyen hőségben, nem biztos, hogy ez most éppen alkalmas időpont a katonai karrier népszerűsítésére. (Bár az biztos, hogy legalább valós képet kapnak az esetleges érdeklődők arról, hogy mi vár rájuk...) Végre sorra kerülünk, a kályhánál dolgozók kérdezgetik milyen volt az úszás. Egy lány válaszolja, hogy a sorban állástól eltekintve jó. A pékek megjegyzik, hogy legközelebb cserélhetünk, és beállhatunk mi reggel héttől non-stop sütni, ők meg mennek egyet úszni. Az ajánlatot nem fogadjuk el, legalábbis egyelőre nem :-) Még egy kis vizet vételezünk, aztán irány a póló osztás. A "befutó csomag" eddigre már teljesen opcionális, vagyis aki akarja, az elkéri, aki nem, az csak a pólót viszi el. A kis méretűeknek pechje van, mert L-esnél kisebb már nincs. Szerencsére nagyobb igen :-) Innen már csak a pihenés része van vissza, amit feltűnően sokan a strand helyett a park árnyas fái alatt abszolválnak. Mondjuk most érthető, hogy a vízből egyelőre elég volt... :-) 

És végül az epilógus: a visszaút képei, a hatalmas tömeg az állomáson, a váróterem elképesztő klímája (komolyan nagyon sajnálom a pénztáros és az információs kollégát, el nem tudom képzelni, hogy abban a negyveniksz fokban, amitől mindenkinek spontán elakad a szava, ahogy belép az épületbe, hogyan tudnak egész nap dolgozni...) majd a Kanizsáról beporoszkáló gyors (szinte üresen!) és a valamivel több, mint két óra sűrű beleavásokkal tarkítva Pestig. Megint megvolt tehát a nyár (egyik) visszatérő ünnepe, és persze fix az elhatározás is: jövőre újra ugyanitt.

Ja, az óra teszt

A figyelmesebb és kütyüorientáltabb olvasók még azért bizonyára hiányolják a fentebb beígért óratesztet. Nos, az sem marad el. A kísérlet alanya a Garmin második multisportnak (precízebben: triatlonosnak) hirdetett órája, az FR910XT volt, amelyik rendelkezik azzal a képességgel, hogy nyílt vízen egyszerre mérje a távolságot és ugyanakkor számolja a karcsapásokat is. Legalábbis elvileg. Nézzük mi lett ebből a gyakorlatban. A rajt előtt gondosan hagytam, hogy megtalálja a műholdakat és legyen ideje jól bemérni az indulási helyet. Aztán jött a rajt. Majd pár másodperccel később közölte, hogy elvesztette a jelet, ami elvileg nem volt meglepő (a műholdak által használt hullámhosszú sugárzás vízben gyorsan elnyelődik) de éppen arról volt szó, hogy az órában van valami plusz intelligencia, ami a jelvesztés esetén is tovább kalkulálja a menetet kb úgy, mint ahogy futásnál ha van lépésmérőd is, akkor a műholdjel kiesése esetén (pl a híd alatt) sem gondolja azt, hogy megálltál. Útközben ugyan határozottan úgy tűnt, hogy a mutatott távolságérték még közelítőleg sem jó, de azért bíztam benne, hogy a végére majd kisimulnak a dolgok. A km jelzőknél amúgy is kézzel nyomkodtam a szakaszokat be, ekkor hagytam is, hogy megtalálja a jelet megint, és úgy mentem tovább. És persze az utolsó kb 150m-en sem volt számára kihívás, hogy újra lokalizálja magát, és a gyaloglás tempóját is nagyszerűen mérte. :-P A célban megállapítottam, hogy az összidő és a splitek rendben vannak (természetesen), viszont a távolság teljesen fals: 1,64 km-t mért az 5,2 helyett, ami azért nem kis tévesztés. Otthon megnéztem a tracket a Garmin Connecten, és itt már látszott is, hogy mi a gond:

A GPS valóban képes volt összeszedni magát annyira a rövid szünetekben, hogy az útvonal a térképen többé-kevésbé a helyén van, vagyis nem csak a valóságban, hanem szerinte is megérkeztem Révfülöpből Boglárra. Eddig jó. Viszont az összes többi adat vagy hiányzik, vagy használhatatlan. Utánaolvasva, azt hiszem sejtem is miért: a Garmin órák alapvetően GPS központúak (kivéve azok, amikben nincs) és ez nincs másként az FR910XT-nél sem. (Hiába, meglátszik, hogy a cég eredetileg GPS-eket csinált, és csak később kezdett bele a sportórákba, ellentétben más konkurrenseivel) Ezért a szabad vízi mérés is csak akkor produkál értelmes eredményt, ha közben a jel nem veszik el sok időre, csak ki-kiesik amíg a kezed a víz alatt van. Ez viszont azt jelenti, hogy gyakorlatilag a mellúszóknak pechjük van, mert a mell kartempónál sosincs olyan pont, amikor a kezed a víz felett lenne. Láthatólag a funkciót gyors- és hátúszóknak találták ki, ott talán még működik is. (Arra azonban még várni kell, amíg tesztelni tudom, mert gyorsban igen gyatra vagyok, hátban meg azért hosszabb távot szabad vízen úszni nem igazán jó tipp, pl nem látod a hullámokat, illetve csak akkor, amikor már mindegy...) Ez azért kicsit csalódás volt, mert bár logikus, de legalább ennyire az kellett volna, hogy legyen a fejlesztőmérnökök számára is már a feladat felvetésekor: el kellett volna dönteni, hogy csak bizonyos úszásnemekre fejlesztenek valamit (és akkor ezt így is kellene reklámozni) vagy megpróbálják valahogy megoldani, hogy működjön a dolog mégis. Az órában így is van akcelerométer (hiszen azzal számolja a karcsapásokat) tehát elvileg lehetett volna valamit ügyeskedni, ahogy pl Ipod touch-al is lehet futást mérni, pedig abban sincs GPS. (Természetesen az tudomásul kell venni, hogy GPS nélkül nincs térkép, de ez a kisebb baj lett volna.)

Na mindegy, a tapasztalattal így is gazdagabb lettem :-) és még az is lehet, hogy kipróbálom majd gyorsban is egyszer, ha adódik rá alkalom. Már úgyis csak a fedett medencés teszt hiányzik, hogy megírjam róla az átfogóbb tesztemet az utóbbi pár hónap élményei alapján. (Igen, ez volt a teaser.) Szóval a szabadvízi mellúszók megnyugodhatnak, ha eddig nem ruháztak be ebbe az órába: egy sima stopperes ugyanannyit tud az ő szempontjukból. (Persze tud sok minden mást, ami miatt mégis lehet hasznos, de itt a konkrét helyzetről van szó)

Na ennyi mára. :-)

Szolgálati közlemény: Mivel ismét hónap első hétfője, ezért... kitaláltátok: ismét Zseblámpás Futás a Városligetben. 

Találkozó este kilenckor, a Közlekedési Múzeumnál. Előzetesen jelentkezni az esemény Facebook oldalán is lehet, de jelentkezés nélkül is mindenkit várnak a szervezők. Én biztosan ott leszek...

Bár ma az időjósok szerint olyan meleg lesz, hogy még a tevék is a jégszekrényben fognak ülni, de estére remélhetőleg enyhül majd a hőség, és még jól is fog esni egy kis levezetés egy jó ügy érdekében, jó társaságban.

Zseblámpát hozzatok!

Na és akkor eljött az első olyan hónap vége is, amikor itt működik a blog, úgyhogy ideje egy kicsit statisztikázni.

Darabbér

Először a szürke tények: a hónapban összesen 15 edzésként nyilvántartott eseményt rögzített a fekete doboz, ezek 100%-ban futások voltak. Ez májushoz képest majdnem duplázódás (akkor 8 futóedzés volt), nem beszélve márciusról, amikor az idei szezon indult nálam (jókora késéssel), és csak 5 futóedzés gyűlt össze a hó végééig. Ebből az látszik, hogy júniusban már átlagosan minden második napon voltam futni, ami nem rossz, de azért még lehet rajta javítani. :-) Mivel máshol is felemlegetem, ez a hónap volt a külföldi edzőtáboros hónapom is: a 15-ből 6 edzés nem Magyarországon volt, kettő pedig verseny volt. Ugyancsak külön emlegetést érdemelnek az olyan, nem túl feszes edzésalkalmak, mint a Zseblámpás futás a Ligetkörön, vagy éppen a BudapEsti Hegyi Futás, ezeket a jövő hónaptól külön kategóriában fogom vezetni, de most még az összeredményt rontják. :-P  

Km számláló

A június nem csak a nyár első hónapja volt, hanem igencsak fellendülést hozott az edzések távolságában is nálam. A most visszamenőleg benaplózott külföldi akciókkal együtt (részben már volt tudósítás, részben még lesz) volt 141,5 km futás. Ehhez jött még 32,7 km versenyen. Ez annyi mint 174,2 km összesen. Bár még nem igazán UFO gyanús :-) de azért az előző hónaphoz képest majdnem duplázódást jelent (május: 103,5 km), nem beszélve márciusról, amikor a hónap végén mindössze 58,9 km-t mutatott taxióra.

Csak érdekességként: miközben az összkm folyamatosan növekedett, ugyanakkor csökkenést mutatott a korábbi "törzshelyen", a Margitszigeten futott km-k száma. Míg pl márciusban még a km-ek 100%-át ott teljesítettem, addig májusban már csak picivel több, mint 93%-át. Ebben a hónapban pedig véglegesen fordult a kocka: már csak a távolság 18,4%-át futottam a szigeten. Ebben persze nagy része volt a külföldi turnéimnak, amelyek révén 33,91 km-t belga, 34,18 km-t pedig német földön tettem meg. (Mondjuk ez a tendencia valószínűleg nem fog folytatódni, de érdekességnek jó volt.)

A hónap leghosszabb futása (a K&H félmaratont nem számítva) is külföldön, pontosabban Berlinben esett, 12,41 km-t mért a vekker. (Részletek itt és itt) A legrövidebb edzés pedig éppen a Szentivánéji Hegyvidéki Futás volt a maga 9,12 km-ével. 

Tempó, baby!

Az összes edzést nézve a hónap átlagtempója a mindentudó fekete doboz szerint 05:38/km volt, ami lényegében majdnem mérési hiba körüli változást jelent csak az előző két hónaphoz képest. (ugyanakkor márciusban még csak 06:28/km volt, szóval volt elég nagy ugrás). Ha leveszem a versenyeket a maguk mindig kissé hektikus hangulatával, akkor érdekes módon a helyzet javul, egészen pontosan 05:36/km-re. Ez valószínűleg a Kékes hatása. :-P

A legjobb tempójú edzés a hónap 19-én volt a Margitszigeten 05:07/km-es tempóval (a hazai pálya előnye, hogy már lassítás nélkül be tudom venni a kanyart :-P), a leglassúbb pedig megint csak a szentivánéji a maga 07:09/km-ével. (Ezért lesznek ezek külön jövő hónaptól)

Versenyek

A hónapban - ahogy emlegettem - két verseny volt, az elején a Kékes Csúcsfutás, egy héttel később pedig a K&H félmaraton. Ez nem kevés egy hónapra, de eltérő karakterű versenyek, és így nem "ütötte" egyik a másikat. És persze nem kell kinyitnom a számat, mert egyesek éppen ezekben az órákban kerülik a Balatont, szóval a kihívás az valahol most ott van. Idén erről lemaradtam, de majd jövőre. :-)

Egyebek

A hónapban a külföldi turné mellett sor került az első hegyvidéki (és egyből éjszakai) edzésre a Remete-hegyen, ami ugyan jól sikerült, de azt is mutatta, hogy ez még új terület, amin lesz mit fejlődni.

Epilógus

A külföldi edzések nagyon klassz dolgok, az ember egyszerre tud egy kis változatosságot vinni az egyébként rutinszerű  felkszülésbe, és közben a városnézésnek is teljesen új módját ismerheti meg. Ugyanakkor ebben a hónapban éppen ez lett a további sikeres ténykedés akadálya is: mivel az utolsó expedícióról csak én érkeztem meg, a bőrönd eddig nem, így az utóbbi két napban az edzés szünetelt, pontosabban keresztedzés volt bringázás formájában (fekete doboz nem rögzíti, fedőnév: "közlekedés a városban")

Remélem, hogy ilyen jó nyárkezdés után a folytatás is hasonlóan jó lesz (a cuccok elkeveredését leszámítva) :-)

Most ismét valami újba kezdek. Mivel időről-időre úgy hozza az élet, hogy néhány napokra külföldre utazom, van időm egy kicsit "futó szemmel" is ránézni egy-egy európai városra. Ebben a hónapban két ilyen kirándulás is volt, ezek közül az elsőről szeretnék most írni. 

Brüsszel általában nem úgy él az emlékeinben, mint egy nagyon "zöld" főváros. Ez a belvárosi részre igaz is, itt lényegében csak két jelentősebb park található (mivel Brüsszel hivatalosan kétnyelvű, ezért az elnevezések is két nyelven fognak szerepelni): a belga Parlament és a Királyi Palota között a Parc de Bruxelles / Park van Brussel (flamandul a Warandepark elnevezést is használják), valamivel kijjebb, az európai negyed háta mögött pedig a Parc de Cinquantenaire / Jubelpark. A város belső részén lakó/dolgozó futók többsége is ezen a két helyen szokott edzeni, mert ehhez nem kell sok idő. Emellett a várost körülölelő erdős terület emelendő ki, ahol hosszú futásokra és hétvégi futókirándulásokra nagyon alkalmas terepek is akadnak bőven, de ez már kicsit kiesik (bár mind kocsival, mind közösségi közlekedéssel jól megközelíthető) Végül nem szabad elfelejteni, hogy a futás nagyon klassz lehetőség lehet városnézésre is, igaz, ehhez érdemes korán indulni, mert pláne hétköznapokon azért nagy a tömeg és a forgalom is az utcákon.

A hónap közepén a három napos ott tartózkodásom alatt ezekből a két belvárosi parkot és a városnézést volt lehetőségem kipróbálni.

Parc de Bruxelles / Park van Brussel (Warandepark)

Egy nagyon hangulatos belvárosi park, bár eléggé kicsi. A legtöbb helyen kavicsos úton lehet futni, de van pár ösvény, amin egy kis "terep fíling" is elérhet bennünket. Vannak utak körbe és keresztül, meg átlósan, ezeket lehet kombinálni tetszés szerint. A változatosság gyönyörködtet, de nem itt, mert az eléggé egyforma stílusú kerítéseken és padokon, meg a jelentős számú kőszobron kívül csak a parkban lakó kacsákat és mókusokat lehet még figyelgetni futás közben. Valószínűleg ez az a hely, ahol még én is elkezdenék zenét hallgatni, ha rendszeresen idejárnék, pedig nem szoktam ilyet csinálni. A két szökőkút közül ottlétemkor csak a nagyobbik üzemelt, és azt is csak kb nyolc körül kapcsolták be, szóval a reggel érkezők abból sem látnak sokat (pedig érdemes) Egy kör a kerítés mentén kb 1,3 km, szóval elég sokat kell körözni, ha valaki itthon pl két szigetkört szokott futni. Én reggel hat-hét óra körül voltam ott, ami jó időpont, mert bár jóval északabbra van tőlünk, de lelkületében Brüsszel mediterrán város, így nem kel korán. Ezért a sporikon kívül más még nem nagyon jár arrafelé ilyenkor. A térképet lentebb láthatjátok:

Kedvcsinálónak pedig még néhány kép:

Tényeg szép...

Parc de Cinquantenaire / Jubelpark

A város egyik nagy sugárútján, a Rue de la Loi / Wetstraat-on tovább haladva érjük el az európai negyed háta mögött. Valaha katonai gyakorlótér volt, aztán a különféle ünnepségek színtere (innen van a flamand neve is) A békebeli parképítészet itt is megcsodálható, de futó szemmel valamivel érdekesebbé teszi egyrészt az, hogy jóval nagyobb területen fekszik, másrészt pedig az, hogy a sétautak és fasorok mellett vannak benne lépcsők és emelkedők is, így egy kicsit lehet erre is rámenni, ha valaki akar. Fotókat itt nem csináltam, de térkép van:

Mint látható, itt azért egy kör már jóval nagyobb táv.

Egy kis futó városnézés

A végére hagytam a "vásornéző útvonalat", ami egyszerűen úgy született, hogy egyik reggel nekiindultam, és futottam egy jót, amerre kedvem volt. Szerencsére hét óra körül még nem voltak sokan a legtöbb helyen (az egyetlen markáns kivétel az európai negyedben a Luxembourg pályaudvar környéke volt, ahol már javában dübörgött az ingázó forgalom) Természetesen forgalmas utcák mellett futni kevésbé kellemes, mint a parkban, de több minden lehet látni. :-) Az útvonalat itt követhetitek:

A "szokásos" parkbéli rajt után a királyi palota mellett elfutva a Grand Sablon / Grote Zavel érintésével lekanyarogtam a kis belvárosi utcákon a piactérre (Grand Place / Grote Markt), ahol még szenderegtek az öreg épületek, köztük a Városháza. Innen felkanyarodtam a katedrálishoz (egész szép lejtő), majd a kezdődő Rue de la Loi / Wetstraat mentén futottam az európai negyed felé. Elhaladtam a park és a belga parlament mellett, majd magas és túlnyomórészt szürke irodaépületek között (aki mindig is kiváncsi volt, milyen lehet pl New Yorkban az utcán futni, próbálja ki) elértem az Európai Bizottság főhadiszállását, a Berlaymont palotát (az elnevezés csak a méret okán állja meg a helyét) Innen a Schuman tér körforgalmán (és az itt permanens építkezéseken - Európa itt épül) átvergődve csakhamar elértem a már korábban emlegetett Parc de Cinquantenaire / Jubelparkot, ahol le is nyomtam egy kisebb kört. Visszafelé ugyancsak a Schuman tér, majd a Rue Belliard / Belliardstraat következett, ahol szintén egymást érik az uniós intézmények, így az Európai Parlament, a Gazdasági és Szociális Bizottság, a Régiók Bizottsága, és az Európai Bizottság számtalan kisebb-nagyobb irodaháza. Az Avenue des Arts / Kunstlaan keresztezése után csakhamar visszaértem a parkba. Ez a kör valamivel több, mint 10 km, és nagyon jó lehetőséget ad egy kis városnézésre akkor is, ha nincs sok időnk.

Persze emellett még sok más útvonal vár felfedezésre, én is folytatni fogom a kalandozást, ha megint arra járok majd.

Mindenkinek jó futást!

[Update 2012.06.30.: Most már fényképek is vannak, amikért külön köszönet Andinak!]

Szerdán megint a közösségi program mellett tettem le a voksomat a magányos körözés helyett, és ellátogattam a BudapEsti Belvárosi Hegyi Futás soron kívül rendkívüli kiadására. (A rendkívüli az volt benne, hogy a szokásos csütörtök este helyett szerdán volt, mert csillagászatilag ez volt az év legrövidebb éjszakája, függetlenül attól, hogy Iván napja csak 24-én van.)

Ez is egyike a mostanában - szerencsére - egyre-másra szerveződő spontán (ahogy egyes körökben mondják: "civil") futóeseményeknek, amelyek ékesen bizonyítják, hogy egy sikeres és hagyományteremtő rendezvényhez sem sok pénz, sem óriási szervezőmunka nem kell. Az éppen aktuális időpont a Facebookon jelenik meg, és itt szoktak aztán szervezkedni a résztvevők is. A pálya simán a városi utcákon (és lejtőkön, és zsákutcákon, és lépcsőkön, és ösvényeken...) vezet, és nincs külön biztosítva, helyette mindenki tesz róla, hogy elférjen. (Bár elsőre ez akár merésznek is tűnhet a esti forgalmi viszonyokat ismerve, de ténylegesen a mostani alkalommal legalábbis mindenki megvolt a célban is a leltárban, aki elindult, tehát a dolog úgy tűnik működik...)

Az útvonal alapvetően a budai oldalon a Batthyány térről a Vár-hegyen és a Gellért-hegyen át vezet, majd a Szabadság-hídon át érkezik a pesti Belvárosba, hogy a Váci utcán, a Vörösmarty és a Vigadó téren, a rakparti sétányon és a Lánchídon át érjen vissza ismét Budára és a rakparton át a kiindulási pontra. Hosszra valamivel több, mint 9 km, de a lényeg nem ez benne, hanem az, hogy a város legszebb részein át vezet, és persze a budai oldalon a magasságkülönbség is elég kihívás lehet annak, aki nem szokta felemelni a fejét az előtte lévő útról. (Nem mintha ez egy bölcs hozzáállás volna...) Az unalmas rutin beállását az is hatékonyan akadályozza, hogy bár (velem ellentétben) a többség már nem egyszer csinálta végig ezt a menetet, de mégis sikerült némi izgalmas "tájékozódó futást" is belevinni a dologba, pláne a Gellért-hegy oldalában engedtünk bőven teret a spontán improvizációnak. :-) De ez jól is illett az egész happeninghez: itt nem a sebesség volt a lényeg (ha az lett volna, akkor csak a Gellért-hegyről lefelé vezető lejtőt kellett volna mérni, ott mindenki legendás sebességet ért el. Eddigi összehasonlítások szerint az egyik kolléga Garminja vitte el a pálmát, amikor 0.35 p/km-t mért, ami egy laza 120-as tempónak felelt volna meg, mármint km/h-ban, Na ennyire azért nem voltunk gyorsak. :-P) hanem az örömfutás. A hasonló jellegű jazz koncertekhez azonban nem csak a rögtönzésben hasonlítottunk, hanem abban is, hogy nem egyszer könnyedén bevontuk a buliba a "közönséget", vagyis az éppen pechjükre a környéken tartózkodókat is. Mondjuk tény, hogy egy csapat futó a Belvárosban mindig jó némi feltűnéskeltésre, ezen a héten pedig még inkább megnézte magának mindenki, hogy kik ezek az alakok, akik a kánikula ellenére még extra meg is izzasztják magukat. :-) 

A találkozó este nyolckor volt a Batthyány téri villamos végállomáson, ahová nagy lazán de kb tíz perc késéssel sikerült beesnem (a HÉV karbantartás rendesen összekavarta a jól bejáratott rutinomat arra, hogy mennyi idő alatt lehet beérni a belvárosba...) de szerencsére a csapat még nem indult el. Egy sztárfotó még világosban belefért, aztán majdnem sima terepen, lazán futottunk... egészen a járdaszegélyig. :-P A téren átvergődve lassan megérkeztünk a Vár-hegy aljába, és aztán neki is lendültünk, hogy felnyomuljunk a tetejére.

Ilyenkor mondja az ember, hogy életre kel a történelem: ennél szemléletesebben nehezen lehet érzékeltetni, hogy milyen jól védhetőek voltak ezek az erődítmények anno, és milyen nehéz volt az ostromlók dolga, hisz nekik nem egy szál mobilt kellett csak felcipelniük (sőt, azt egyáltalán nem kellett...) és még lőttek is rájuk. Mi ezt megúsztuk, de azért a mezőny rendesen lestrapálódott, mire a Hilton mellett felértünk a Várba.

Itt tartottunk egy fotómegállást a Halászbástyán (mert ilyenkor már nem kell fizetni, yeah!), ahol meglehetősen optimista világszemlélettel takarjuk éppen a panorámát.

 De nem vesztegettük az időt, miután sikerrel találkoztunk két elkéső emberrel, akik a másik irányból futottak utánunk, kocogtunk is a Dísz tér felé. Innen a Palota úton ereszkedtünk le (mennyivel könnyebben ment...) keményen bedőlve a kanyarokban, majd az Attila úton keresztül újra felfelé indultunk, ezúttal a Naphegyre. Bár a Hegyalja út sarkán a go-go klub még csak éppen ébredezett, mi nem zavartattuk magunkat, hanem nekivágtunk a Gellért-hegynek. Itt lett igazán igaz az esemény meghívójának az a kitétele, hogy "helyenként lépcsőktől sem mentes" útvonal, mert egy darabig szinte más sem volt. Mikor aztán már meguntuk a kaptatást, felderítettünk egypár zsákutcát és garázsbejárót. A lányok sikerrel lobbiztak egy kis vízért az egyik éppen kertet locsoló szomszédnál, így jelentősen felfrissülve folytattuk az utat és teljesen magabiztosan cikáztunk még egy darabig jobbra-balra, míg végül felértünk a hegy északi oldalán a Citadella sorompóhoz, ahol természetesen szintén nem maradhatott el a fotó, bár a mosoly már kezdett kissé kevésbé spontánnak hatni. :-)

Innen (majdnem) egyenes út vezetett a Citadellára, ahol a fotószafári újabb elmaradhatatlan állomása következett, ezúttal panoráma helyett lépcsővel. Már itt igazi futócelebnek érezhettük magunkat. :-)

Pár percig élveztük a város felett lebegés élményét és a díszkivilágítást, majd inspirációt merítve a lavinából, mi is lezúdultunk a hegy keleti oldalán. Útközben közkívánatra nem mulasztottuk el a környék egyetlen játszóterének meglátogatását, ahol a nyomókút körül igazán elszabadulhattak az eddig lefojtott kreatív energiák. (Jelszó: "Mit hoz ki belőled?") Ki a gravitáció hatását tanulmányozta a vízsugárra, ki spárgát csinált, ki pedig képeket az előzőekről. Hála az emelkedett hangulatnak és az erős lejtőnek, hipp-hopp lent voltunk a Gellért téren, készen arra, hogy a mit sem sejtő Belvárost is bevegyük. A Szabadság-hídon egy hozzánk hasonlóan népes bicajos csapatba botlottunk, akik középen üldögéltek a hídtartón és kitartóan bámultak észak felé. Biztosan ők is Szentivánéjeztek (vagy UFO észlelést tartottak, mely esetben áthaladásunk után alighanem haza is mentek, hiszen egy ilyen direkt találkozás elég egy estére...)

A Fővám téren átváltottunk a Váci utcára, és kihasználva a sík terep lehetőségeit, helyenként Tarzant megszégyenítő ügyességgel (és hangerővel) suhantunk végig a turisták, a nepperek és a véletlenszerűen itt is előforduló helyiek csoportjain. Megjelenésünk spontán tetszést váltott ki, hol innen, hol onnan hangzott fel a taps, és többen az összes futással kapcsolatos személyes élményüket is megosztották velünk, amit hirtelenjében elő tudtak kapni ("Fuss, Forrest, fuss!")

Ennyi önzetlenségtől elérzékenyülve a Vörösmarty téren kikerültük a véletlenül ott felejtett adventi vásárt, és kimentünk a rakpartra. Itt a Széchenyi (ex Roosevelt) tér sarkán a vizespoharakon lenyűgöző xylophon szólókat előadó úriember keltett fel a figyelmünket (bár többen azt latolgatták, hogy mit szólna hozzá, ha hirtelen mindenki felhajtana egy-két pohár vizet az asztalról...).

A terv azonban egyelőre terv maradt, mi pedig kis időre rá már a Lánchídon zavartuk meg a szokásos esti andalgást, majd a Clark Ádám téren a híd alatt átfutva kilukadtunk a rakpartra. (A fiúk itt látványos bringás ugrató bemutatót tekintettek meg, amelytől aztán nem is bírtak elszakadni a futás hátralévő idejében...) És már előttünk is volt újra a kiindulási pont, ahová alaposan leizzadva, de igen jó hangulatban futottunk be.

Bár a tűzgyújtás ezúttal elmaradt, az év legrövidebb éjszakája így is igazi örömfutással indult, amely után mindenki kellő izgalommal gyúrhat a következőre. :-)

Már eltelt lassan két hét, így volt idejük ülepedni az emlékeknek. De azért ez a verseny később visszagondolva sem lesz "egy a sorban", több okból sem.

Az első mindjárt az időjárás. Egy héttel a Kékes (és a nagyon kellemes hegyi levegő) után ismét a nagy városban.  A levegő leginkább a szubtrópusi öv esős évszakára hasonlított: nem volt nagyon meleg, és a felhők is szép számmal korzóztak az égen. De cserébe legalább olyan fülledtség volt, hogy úgy érzésre csak meg kellett volna fogni egy maroknyit az áerből, és már facsarni lehetett volna a vizet. Ezt nem próbáltam ki, viszont belőlem a verseny végére biztos, hogy lehetett. Ez éppen nem könnyítette meg a dolgomat, mert ugyan tűző napon és kánikulai hőségben is kemény félmaratont futni (ld tavalyi Nike) de ilyenkor sem sokkal könnyebb. Ja, és attól még, hogy felhős, simán le lehet égni is, ha valaki nem vigyáz, engem legalábbis több helyen megfogott a Nap (nyilván a rakparton a vízről visszaverődve még hatékonyabb, simán lenyomja a szolit.)

A második pedig az, hogy bár a verseny nagyon jól (sőt, nyugodtan mondhatom, hogy várakozáson felül) sikerült, de nagyon régen voltám már ennyire kipurcanva a végén, mint most. Na de ne kapkodjuk el, menjünk sorjában.

A verseny száma szerint már a 19. volt, bár eredetileg csak váltóban lehetett itt futni, az egyéni félmaratont emlékeim szerint nem túl régen adták a kínálathoz. Mivel ellustultam a dolgot, ezért csapatban idén sem indultam, de sebaj, az egyéni pont jól jött a Félmaraton Mánia idei teljesítéséhez. (Emellett ugyanis nyáron csak a Hortobágyon lehet indulni, ami azért eléggé minősített eset tud lenni, ha úgy igazán bedurran a meleg.) Úgyhogy nagy kedvvel készültem, és ezt még fokozta, hogy sok kedves emberrel beszéltem meg találkát, ami mindig emeli az ilyen események fényét. :-)

A pálya ugyan unalmasabb, mint a "nagy" versenyeken, mivel a váltások megkönnyítésére (és a totális közlekedési felfordulás elkerülése végett) csak a Kossuth tér és a pesti alsó rakpart környékét jelölték ki (a félmaraton így a valamivel több, mint 7 km-es kör háromszori körbeszaladásával volt teljesíthető) de ennek is van előnye. Kicsit olyan, mint egy edzés, csak jó sokan futnak még veled. Lehet koncentrálni a körökre, könnyen összehasonlítható, hogy az ugyanilyen szakasz az előző körben volt-e gyorsabb, és azt is, hogy akkor mennyire éreztem tetterősnek magam. Meg persze jobban lehet gondolkodni is, mert a hosszútávban ez az - egyik - legjobb dolog. Bár zenészek itt nem voltak, de szurkolókban nem volt hiány, sőt, ami nagyon szimpatikus volt, sokszor a váltók éppen nem futó tagjai is kint voltak az útvonalon, és biztatták az éppen az utat koptató társukat. Szerintem ez az egyik leghatásosabb módja a dolognak... :-)

Vannak viszont ennek a versenynek "specialitásai" is, amikkel én sem voltam tisztában előzőleg. Mivel a váltótagok minden körben cserélnek, ezért a rajt/cél területnél különválasztva kell futniuk az egyéni versenyzőknek és a váltóknak, KIVÉVE a befutót. Ott a megkülönböztető szempont az, hogy valaki továbbfut-e, vagy már beér, a többi nem számít. Ez már csak azért is igényel némi figyelmet az egyéniben teljesítőktől, mert váltóban van maratoni táv is (ezt hattagú csapatok teljesítik) így a verseny még vígan megy tovább az ő célbaérkezésük után is. 

Ezúttal valóban sikerült időben beérkeznem a rajthoz, ami már csak azért is bölcs dolog volt, mert még fel kellett vennem a rajtszámot. Szerencsére nem volt tömeg a versenyközpontban, így ezzel hamar megvoltam. Az átöltözés után sikeresen megtaláltam a többieket is, ők váltóban nyomták, a hangulat csakhamar nagyon jó lett, úgyis mondhatnám, hogy fejben már be is melegítettünk. :-) Aztán jött azért az a pillanat is, amikor már ténylegesen meg is mozdultunk, a színpad előtt a szokásos aerobickos átmozgatás következett, majd beálltunk a jócskán elnyúló rajtfolyosóba. Mivel nem voltam túl ambíciózus, 2:00 körülire tippeltem a saját időmet, amivel eléggé a sor hátuljára kerültem, de ez nem zavart, úgysem az elején akartam előzgetni.

A szokásos visszaszámlálási koreográfiát követően (amit mi a sor végén elég rosszul hallottunk) végre elindították a mezőny elejét. Ez persze messze nem jelentette, hogy már mi következtünk volna: még majdnem két percbe telt, amíg mi is kifuthattunk (óra indul) és nekivághattunk az első körnek, ami rögtön az első utcasarkon egy éles balrával indult. Ahogy a tömböt megkerülve visszaértünk a térre, a csapat vége még mindig bent állt a rajtfolyosóban. (Utóbb mondták is, hogy nagyon demotiváló élmény volt látni, hogy ők még el sem indultak, de mások már jönnek vissza, amit el is hiszek) Nem indult könnyen a futás, az első pár száz méteren egyszerre okozott gondot a rengeteg ember, akit kénytelen voltam kerülgetni, meg az, hogy valahogy nem akartam lendületbe jönni (vagy legalábbis én így éreztem). A rengeteg ember többé-kevésbé végig megmaradt az első körben problémaként, később azért volt talán kevésbé érezhető, mert én egyre jobban lassultam, miközben az újonnan beálló váltótagok mindig frissen és kipihenten vágtak neki a körnek. A térről kiérve a rakparton folytattuk észak felé, majd az első fordító után vissza egészen a Lánchíd utánig. (A pályán számtalanszor előfordult, hogy szembejöhettünk az előző szakaszt teljesítőkkel, úgyhogy az integetés hívei most kiélvezhették a helyzetet.) A déli fordító után ismét északi irány fel egészen a Fehér Házig, ahol aztán felkapaszkodtunk a felső rakpart szintjére, és így értünk be újra a Kossuth térre. A következő két kör egy picit különbözött, mivel ott a váltótagok már az Alkotmány utcából indultak, és minden egy kicsit odébbköltözött (mindez verseny közben, úgy, hogy mi észre sem vettük. Nem semmi.) A sok rakparti szakasz mellett említendő, hogy két emelkedőn is fel kellett futni, ami azért különösen a vége felé már nem volt éppen könnyű. Szerencsére a legtöbb szurkoló éppen itt csoportosult, mintha érezték volna, hogy elkél a biztatás.

Az első kört ennek ellenére jól bírtam (bár valamiért nem voltam elégedett az időeredményekkel, pedig utólag meggondolva teljesen rendben voltak) és alapvetően optimistán kezdtem a másodikat. Az elején eldöntöttem, hogy körönként csak egyszer fogok frissíteni, mégpedig a rajt utáni kanyarban. Ehhez tartottam is magam, ezért azokon a kilométereken a sétálás rendesen meg is látszik az időn. Azért az északi fordító után már kezdtem érezni, hogy sok van még hátra. Ezért igyekeztem arra figyelni, hogy ne fussam el, és a pulzusom ne menjen feljebb a tervezett szintnél. Ez többé-kevésbé sikerült is, de az igazi "flow" élmény most ritka maradt, inkább csak automatikusabbá vált a futás egy idő után. Amikor éppen a Parlamentet elhagyva futottunk a déli fordító felé, meghallottam a déli harangszót. Ez azt jelentette, hogy kb egy órája vagyunk úton. Ebből sejtettem, hogy ezúttal valami nagyon jó idő lesz a vége, hiszen már túl voltunk a felén bőven. Azonban ekkorra a fülledtség és a fáradás már eléggé megtette a hatását ahhoz, hogy ne ugráljak örömömben, csak csendben mentem tovább. A második kör végén biztos voltam benne, hogy jó lesz az eredmény, de azt is láttam, hogy folyamatosan lassulok. (Hiába, ezért nem jó ötlet elfutni az elejét.) De ekkorra már nagy motiváció volt, hogy csak egy kör van hátra. Igaz, lelkileg ez bizonyult a leghosszabbnak. A déli fordítóig igyekeztem tartalékolni az energiát, mert tudtam, hogy két emelkedő is van még hátra (a Parlament déli oldalán, majd a Fehér Háznál) és azokat is bírni kell. Bár a panoráma a rakparton nagyon szép, ekkorra már teljesen "immunis" voltam rá. Azért jó volt látni több kedves embert szembejönni, arra még volt energiám, hogy őket üdvözöljem :-) A Fehér Ház előtti emelkedőn is nagy nehezen túlvoltam, és ekkor arra gondoltam, hogy most már teljesen sík terepen néhány kanyar van csak hátra, és vége. Ez azonban nem volt elég lelkesítésnek, ezért kinéztem egy szimpatikus lányt (természetesen olyat, aki szintén egyénit futott, mert egy "friss" váltótaggal ebben a stádiumban nem álltam volna az összehasonlítást...) és próbáltam vele tartani a lépést. Sajnos nem sok idő múlva kiderült, hogy sokkal jobban felkészült, mint én, ezért szépen ellépett (:-() de én csak azért sem akartam már visszalassítani a "kényelmes" tempóra, csak a pulzust figyeltem, hogy ne menjen nagyon magasra. Azért ennek ellenére éreztem, hogy nem lesz ez sima befutó, de igyekeztem jó arcot vágni a dologhoz, hiszen közben már a rajtfolyosó végéhez értem. 

Aztán elfutottam a tribün előtt, és .... jött a nap szívása. Amikor én odaértem, nem igazán emlékszem semmiféle útbaigazításra, hogy merre kell befutni a célba az egyéni félmaratonosoknak. (Később már volt tábla, és a szpíker is bemondta többször is) Így én - ahogy addig is - követtem az "egyéni" táblát, ami azonban nem a célba vezetett, hanem tovább egy újabb körre. Egy darabig még reménykedtem, hogy csak egy külön célkapu van nekünk, de a Kozma utca sarkánál rájöttem, hogy erről szó sincs. Egyszerűen az történt, hogy ekkor még voltak olyan egyéni futók, akik csak kezdték az utolsó körüket, és a tábla nekik szólt. Megkérdeztem egy útvonalbiztosítót, hogy akkor merre van a csomagosztás, de elég bizonytalanul csak a cél felé integetett, így kénytelen-kelletlen megfordultam és már a pályán kívül, a járdán visszafutottam a célkapuhoz. Itt szerencsére oldalról is be lehetett sorolni, így valóban meg is kaptam a befutócsomagomat, és mehettem. Persze ettől még a kérdés folyamatosan motoszkált bennem: most ez így érvényes befutó volt, vagy valamiért nem fogják elfogadni? Az időre ekkor még nem is figyeltem, csak visszamentem a célhoz, hogy várjam a többieket, hiszen lassan már nekik is jönniük kell. Közben persze a nagy adrenalinlöket már múlni kezdett, és annál jobban éreztem, hogy most nagyon kivagyok. Normál körülmények között ez versenyeken sem szokott előfordulni mostanában már, így annál jobban meg voltam lepődve. És akkor láttam, hogy a nagy óra a célkapun még csak most "üti" a 2:00-t, miközben én már ott támaszkodtam minimum öt perce. És akkor lassan derengeni kezdett, hogy ez most valami igen jó eredmény kellett, hogy legyen. De újra jött a kétség: mi van, ha nem vették figyelembe, mert elbaltáztam a befutót? Akkor max magamnak mondogathatom majd, de ennyi... ezt még jobban sajnáltam volna.

Aztán eldöntöttem, hogy most már tényleg le kell ülnöm, mert állni már nem biztonságos. Visszamentem a "támaszpontra", és még pont időben, mert az ezt követő kb másfél órát valóban azzal voltam kénytelen tölteni, hogy kamilláztam, és próbáltam ismét magamhoz térni. "Sohase volt még ennyire durva" énekelhettem volna, ha lett volna hozzá kedvem meg lelkierőm. Még szerencse, hogy egyrészt a csapat egyik fele maraton váltózott, így nekik a verseny még javában tartott, másrészt tényleg nagyon sokat jelentett a segítség, amit akkor tőlük kaptam. Ezúton is köszönöm mindegyiküknek! Ekkor még tényleg csak a talpraállásról  volt szó, a hazabicajozás elérhetetlen messzeségben lévőnek tűnt. Közben lement a maratoni váltó is, amit én teljes passzivitásban néztem, pedig ez sem nélkülözte az érdekességeket: a csajok majdnem harmadikok lettek a saját kategóriájukban. Hogy miért majdnem? Mert miután kivárták az eredményhirdetést (amin nem szólították őket...) közölték velük, hogy ja, ők csak a hatodikok (!) lettek, és csak azért kaptak harmadik helyezéses papírt, mert ha az igazi harmadik nem kerül elő, akkor a következőt szólítják, vagy mi. Mindenesetre el voltak kenődve, amit teljesen meg tudok érteni.

Közben azért lassan javultam, idővel már újra képes voltam józanul tekinteni a helyzetre. Az biztos, hogy a végén túlzottan meghajtottam magam, és láthatóan már nem volt tartalékom. Ekkor néztem meg az órát a rögzített adatokkal: 01:49:31. Ez döbbenetes. Gyakorlatilag majdnem 10 perc mínusz az április eleji Vivicitta FM-hez képest. OK, azóta valóban rendesen edzettem, de azért ennyi javulás akkor sem volt reális. Ez persze mindent megmagyarázott. Persze valahol büszke voltam magamra így is, de ott volt a fejemben az is, hogy "ezt talán nem kellett volna". Már éppen kezdtünk szedelődzködni hazafelé, amikor bemondták, hogy az eredményeket kiplakátolták az infosátor mellé. Normál körülmények között nem szoktam élni a lehetőséggel, hiszen otthon sokkal kényelmesebb, de most nem hagyott nyugodni a dolog. Kivártam a soromat a tábláknál, aztán elkezdtem keresni magamat 01:49 körül, reménykedve is, meg nem is. És akkor.... ott volt! A hivatalos eredmény is megerősítette, hogy aznap valóban életem eddigi legjobbját futottam. Az én mérésemmel fennálló kb két mp differencia okát is azonnal tudtam: a harmadik körben az egyik km jelzőnél a split gomb helyett tévedésből a stop gombot nyomtam meg, és mire visszakapcsoltam, addigra el is telt ez a két mp. (Ebből is látszik, mennyire a helyzet magaslatán voltam akkor már agyilag :-) Szóval egyébként egyezett a két mérés. Alig hittem el, hogy nem csak álmodtam az egészet (a kidöglés kivételével, ami ahhoz túlságosan realisztikus volt...) 

Ezen a versenyen "útközben" nem készült rólam túl sok kép, de ez az egy is elég jól dokumentálja, hogy nem maga voltam a sugárzó magabiztosság. :-)

Ezek után a hazaút (igen, a bicajjal) is összejött, szóval minden jó, ha a vége jó. Még egy "first" volt ezen a versenyen: most először sikerült feltörnöm a mellkaspánttal a bőrömet, ami nyilván a fülledt időjárás, az állati izzadás és a futást követő másfél órás, khm, regenerálódás együttes és sikeres kombinációjának volt köszönhető... nem örültem neki, különösen azért, mert marha lassan gyógyul, és addig nem akarok pántban futni, viszont ez azt is jelenti, hogy no pulzusmérés. Remélem, már nem tart sokáig.

Mindent összevetve, azért örülök, hogy elmentem, és most már van egy újabb célom: az, hogy ezt a tempót tényleg képes legyek elérni és tartani a következő alkalommal, immár komoly intenzív kezelés nélkül a végén. :-) Remélem, össze is jön majd.

A végére itt a verseny a Garmin Connectről:

A mai nap igazi rekkenő kánikula volt, de mégis egy esőnappal ért véget. Hogy miért? Ehhez érdemes egy kicsit visszamenni az időben. Volt egyszer, hol nem volt egy lelkes csapat, akik feltették maguknak a kérdést: ha már láthatóan egyre többen járnak Budapesten futni, és ha már van a pesti oldalnak egy olyan jó adottságú, nagy kiterjedésű zöldterülete, mint a Városliget, akkor miért nincs ott is egy olyan futóútvonal, amit nyugodt lelkiismerettel lehetne ajánlani a számos közelben lakó, vagy dolgozó embernek? Hiszen fák árnyékában kanyargó, részben autómentes útból van elég, de pl a közvilágítás nem egy helyen annyira hiányzik, hogy az már romantikusnak is kicsit sok. Ez pedig nem is annyira nyáron zavaró, hanem pl ősszel, amikor nagyjából délután már lehúzzák a rolót a Liget nagy részén, mert a sötétben még azt sem lehet sokszor látni, hogy mibe esünk bele. Ezért megalakították a Ligetkör Egyesületet, amely azóta is a lehető legegyszerűbb, de legkézenfekvőbb módon próbálja felhívni a figyelmet erre az ügyre: minden hónap első hétfőjének estéjén zseblámpás futást szerveznek, amelyre sok szeretettel várnak mindenkit, függetlenül attól, hogy rendszeres futó-e, vagy sem, kezdő-e, vagy már rutinos, és függetlenül attól is, hogy egyébként a Ligetben szokott-e futni. Ezeken az alkalmakon nem a verseny, vagy a teljesítmény a lényeg, mindenki annyit fut, amennyit akar, és a tempót is igyekeznek úgy megválasztani, hogy ne csak olimpiai kerettagok tudják tartani. És bár nem kíséri nagyköltségű marketingkampány, mégis terjed a híre szájról-szájra, így jutott el hozzám is.

Májusban voltam először, és megtetszett ez a vidám és szimpatikus kezdeményezés, így elhatároztam, hogy amikor az időm engedi, el fogok menni. A júniusi "reguláris" időben azonban az időjárás alaposan próbára tette mindenki elszántságát: éppen estére egy olyan vihar verte végig a várost, hogy nem egy kerületben az ajtó elé sem lehetett kilépni. A futás ennek ellenére nem maradt el, de, fogalmazzunk úgy, hogy nagyon kevesen voltak. Többek között én sem. (Konkrétan Zsolt, a főszervező, valamint egy sün - igen, tényleg! - képviselte a mezőnyt)  :-) Ezért többen javasoltuk, hogy legyen egy "esőnap", amikor bepótolhatjuk, ami elmaradt. Na ez az esőnap volt ma, természetesen eső és egyetlen felhő nélkül. A kánikula szerencsére estére már engedett egy keveset (ez az időszak, amikor az ember gyorsan megtanul különbséget tenni a 35 és a 28 fok között, és az utóbbit már kellemes hűvösnek érzi...) és a Liget fái alatt amúgy is sokkal elviselhetőbb volt, mint a betonban. Így nem is csoda, hogy egész sokan gyűltünk össze a Közlekedési Múzeum előtt (bár ha jobban meggondoljuk, azért volt benne az is: ez ugyanis azt is jelentette, hogy ilyen sok ember nem a foci EB közvetítés megtekintésével élte ki a sportolási vágyát egy - vagy több - sőr mellett a kerthelyiségben... és nem, a sün most nem volt ott) és nem sokkal kilenc után már el is indultunk. A valamivel későbbi kezdést most részben indokolta az is, hogy mivel közel van az év leghosszabb napja, ezért szigorúan véve kilenc előtt a zseblámpákra még semmi szükség sem lett volna. Később azért már nem jöttek rosszul, ahogy sötétedett, bárki saját szemével is meggyőződhetett most is a közvilágítás hiányosságairól, és a helyenként számottevő úthibák koncentráció ("a fenébe, már megint beleléptem") és memóriafejlesztő ("ja, emlékeztem, hogy valahol erre kell lennie!") hatását is kipróbálhatta... 

A "program" most is a szokásos volt: a ligeti "Nagykörön" futottunk először egy kényelmes-beszélgetős (vagy legalábbis annak szánt) kört, majd akinek még volt kedve, az maradhatott egy második, vagy akár egy harmadik körre is. Menet közben alkalmunk volt megcsodálni az egyes szakaszokon tényleg uralkodó nagy büdös sötétség mellett a szépen kivilágított Hősök terét, a Vajdahunyad várát és a Városligeti tavon felépített rögtönzött EB oázist is, az ambíciózusabbak megörökíthették magukat a pechjükre éppen az útvonalon fényképezkedő külföldiek útifotóin is. Emellett a többedik körben sem csökkent a "várjunk, merre is kell menni?" című játék vonzereje egy-egy elágazásnál, szóval nem unatkoztunk. A végére ugyan már csak néhányan maradtunk, de ez rendben is van, hiszen addigra már bőven elmúlt tíz óra.

Az esőnap tehát nagyon jól sikerült, mindenki feldobódva mehetett haza. És a következő - júliusi - futásig már csak két hét van. Én ha lehet megyek, és másnak is csak ajánlani tudom.

Ami pedig a Ligetet, mint futóterepet illeti, arra a Futóútvonalak rovatunkban majd még a tervek szerint visszatérünk, mint ahogy elsők között szeretnék beszámolni arról is, ha végre megcsinálják a világítást. :-)

Na szóval ma úgy döntöttem, hogy itt az ideje valami újat kipróbálni. A választás a Hajógyári-szigetre esett, hiszen péntek este úgyis az összes menő arc odagyűlik :-) még ha jellemzően nem is futni. ;-) Most, hogy visszaértem, gondoltam pár mondatot levések a vizit tapasztalatairól, hátha van esetleg olyan spori, aki szintén keres új futóhelyeket, és hasznát veszi. 

Megállapítások: A Hajógyári-sziget egy teljesen vállalható alternatíva nappal és száraz (nem dagonya) időben. Sokkal kevésbé zsúfolt, mint a Margit-sziget, viszont nincs is úgy kiépítve (földút, helyenként kavicsos, vagy tördezett beton) Közvilágítás az út nagy részén elvileg van, de hogy működik-e arra nem vennék mérget. 

Futóútvonal: a sziget külső kerületén, rögtön a K-hídról ágazik ki az út balra (tehát nem a betonút, amin a Sziget-fesztivál korzója is szokott lenni) és aztán az vezet majdnem végig körbe. Valójában nem lehet körbefutni az egészet, de nagyobb terület játszható be, mint a fesztival idején. A volt hajógyár területére nem lehet bemenni erről. A kör inkább egy nagy U betű, mert visszavezet ahhoz az úthoz, ami a K-hídról megy be a sziget belsejébe, és azon lehet csatlakozni a kiinduló ponthoz. A kör így rövidebb, mint a Margit-szigeten (kb 3,8 km) de hármat letekerve még egy kicsit többet is futhatsz, mint ott kettővel.

A sártól eltekintve egész évben használhatónak tűnik, kivéve természetesen a fesztivál hetét és az előtte-után lévő két-két hetet, amikor a szigetet megszállják.

Pozitívumok:

- Csendes

- Több vadon élő állat (futás közben még harkályt is meg tudtam figyelni)

- Kevesebb party animal  (konkrétan egyet sem láttam)

- Nincs zsúfoltság

Negatívumok:

- Gyengébb kiépítés, esőben feltehetően dagonya (bár akkor lehet futni a betonutakon, de az jóval kisebb kör)

- Sötétedés után nem biztos, hogy jó ötlet arra mászkálni

Figyej oda:

- A K-hídról levezető úton valami okból igen intenzív a buszforgalom. Valószínűleg csoportokat hoznak kajálni. De a lényeg, hogy nem lehet nyugodtan futni az úttesten, mert gyakran jönnek.

Konklúzió:

Most már van egy második futóútvonalam is, amit főleg akkor fogok használni, ha kevesebb időm van (itt 10 perc alatt kint vagyok gyalog) vagy olyankor, amikor a Margit-szigeten sok partyarc lődörög a futókör környékén.

Folytatás következik. 

Azóta a BSI jóvoltából megvannak az eseményen készült képek is.

Bemelegítés még nagyon optimistán:

Útközben hegynek fel:

A cél már nincs messze :-)

 A csúcson kell abbahagyni :-)

Az időeredmények is kikerültek közben a BSI oldalára, egy kicsit több lett, mint amit én mértem, de ez legyen a legnagyobb baj. :-)