Ismét úton. A helyszín azonban most más: Európa sokarcú, hol grandiózus, hol ütött-kopott fővárosának hangjai és fényei vesznek körül a november közepi estében. Korán sötétedik már itt is. Az ég felveszi azt a semmivel össze nem hasonlítható furcsa sötétkék-sötétszürke-fekete színét, amelyet a lenti fények festenek itt-ott vörösesre vagy sárgásra, és amely éppen annyira elválaszthatatlanul hozzátartozik a késő őszi és a téli estékhez, mint a nyár végéhez és a szeptember elejéhez a déli égbolt lélegzetelállítóan mély és végtelen kéksége. Valahol nagyon távol, szinte még csak bátortalan ötletként már talán a karácsony hangulata is meg-megrezdül a levegőben, de itt lent a földön egyelőre még a szokásos esti csúcsforgalom zajlik, és az emberek hasonlóan üres arccal és leszegett fejjel sietnek haza, mint odahaza. Egy fárasztó nap végén sodródom én is a tömeggel, fázósan húzom be a nyakam a kabátomba: hűvösebb van, mint otthon volt ma reggel, amikor elindultam. A fejem tele az egész napos munka után, és szó szerint csillagokat látok: kék alapon sárgákat, körben. 

De ez a nap nem akármilyen nap, legalábbis nekem nem. Csendesen elmosolyodom, ahogy eszembe jutnak a kedves köszöntések, gratulációk, amelyek sebes szárnyon utolértek, akármilyen messzire repültem is. Aztán jönnek sorjában a gondolatok, érzések, hiszen a születésnap nemcsak ünnep, emlékeztető is. Alkalom a számvetésre: merre haladtam, mit tettem az elmúlt egy évben. Elég ránézni a köszöntésekre: sok olyan név, akiket egy évvel ezelőtt még nem is ismertem. Sok-sok arc, sok emlék, sok kedves és értékes ember. És mindez egyetlen dolog miatt: elkezdtem komolyabban venni a futást, ami már előtte is egy ideje jelen volt az életemben, de idén március volt az az időszak, amikor igazán rákaptam az ízére, és azóta egyre több dolgot köszönhetek ennek. Közben már a belváros girbe-gurba kanyargós utcáin sétálok, és ünnepi vacsorára meghívom magam a város egyik legjobb sült krumplisához, ahol most is az utcára ér a sor a piciny bolthelyiségből. Az este már nem tűnik olyan hűvösnek, a zacskó melegíti a kezem, én pedig hallgatom egy darabig az üzlettel szemben üldögélő utcazenészt és hagyom, hogy a gitár és az ének hangjai körülöleljenek pár percre. Aztán visszasétálok a szállodába, mert valami még hiányzik a ma estéből. Valami, ami egy évvel ezelőtt még biztos nem jutott volna eszembe egy ilyen alkalommal.

A szobában előveszem a gondosan a bőröndbe csomagolt futócipőmet, felöltözöm, és pár perccel később már újra a város utcáin kocogok a közben már ritkuló tömegben a közeli Parc du Cinquantenaire/Jubelpark felé. Pár perc alatt ott vagyok a kerítésnél, és már a sétány kavicsai csikorognak a lábam alatt. Magas fák között futok, kopasz ágaik között felnézek az égre. Először csak simán elkezdem körbefutni a parkot nagyjából a kerítés mellett, megpróbálom megbecsülni, hogy mekkora lehet (természetesen az órára most sem nézek rá a végééig, Géza addig is szépen kezeli a fekete dobozt, ahogyan kell is.) Aztán egyre jobban belejövök, szépen lassan elkezdem élvezni az emelkedőket, lejtőket, lépcsőket, a szabályos fasorokat, a parkban megbúvó különféle épületek sziluettjét a sötétben. Nagyjából a park csúcsánál hirtelen befordulok a múzeumok udvarába, majd keresztülfutok a valamikor katonai díszszemlékre használt kövezett téren és a diadalkapu alatt térek vissza a park másik felébe. Végülis ünnep van, nem? Egyre lendületesebben futok. Most nem érzem azt a súlytalanságot, amit az elmúlt héten, a lábam izmai, ízületei, szalagjai nagyon is egyértelműen, de nem kellemetlenül adnak hírt magukról minden mozdulatnál. Egy-egy kanyarban kimondottan élvezem, ahogy megérzem a talpamban azt a jellgzetes rezgést, ami azt jelzi, hogy a terhelés átkerült a másik oldalra. Két kör után megfordulok, megfutom ugyanazt visszafelé is. Így az előző lejtők most emelkedőkké válnak, a kanyarok is az ellenkező irányba fordulnak. Így is élvezetes a dolog. A park fáin túl a város magasabb épületeinek csúcsponti fényei hunyorognak, az utca a park körül lassan elcsendesedik. Én is elindulok vissza, feszes vigyázzban álló százados fák adnak díszsorfalat a kivezető úton. Ahogy felnézek boltívként összehajló ágaikra, újra a középkor katedrálisai jutnak eszembe és óhatatlanul megilletődöm. Lassan elérem a kovácsoltvas kaput, majd egy utcahosszat futva már az európai negyed központjában vagyok. Mostanra a napközben mindig zsúfolt tér is megnyugodott. Könnyed ívben bekanyarodok a Bizottság hatalmas csillag alakú épülete alá és mint mindig, amikor itt járok, eltöprengek azon, mekkora idealizmus és makacs kitartás kell ahhoz, hogy valaki az egymást követő hétköznapokban is meglássa és felidézze, miért is indult Európa egy új, nagy kalandra akkor, több, mint ötven évvel ezelőtt. Mintha felelne nekem, felbukkan Robert Schuman egyszerű emlékműve a hatalmas épület tövében szinte eldugva. A palota üvegfalain fényképek sora: egy fényképész nőket és férfiakat fényképezett egytől száz éves korig, és a képeket egymás mellé tette, így az egyszerű portrék hirtelen egy időtengellyé lettek, nagyon is kézzel foghatóan érzékeltetve, mit is jelent nekünk az idő múlása évről évre. Pillanatképekből összeálló életek. 

Megérkezem. Eszembe jut egy mondás amit korábban hallottam: amit a születésnapodon csinálsz, azt fogod csinálni utána egész éven át. Hát, ha ez igaz, akkor én a mai napból ezt az estét szeretném átmenteni a következő évem minél több napjára.

Mert van, amikor azért futunk, hogy ünnepeljünk.

Sűrű sötét az éj... idézhetném Arany Jánost, de nem volna teljesen igaz: sötétnek ugyan sötét van, de még csak fél nyolc körül jár az idő, az éj még messze. Hiába, a november is megérkezett. Amikor az imént beléptem az ajtón, még ugyanaz a bizonytalan, borzongató hűvös érzés kísért, ami már az elmúlt napokban is gyakran. Az a fajta hűvös, ami bemászik a kabát alá és ami miatt már tegnap este is kissé behúzott nyakkal és görnyedt háttal siettem haza az utcán. Az a hűvös, ami még a fűtött szobában sem hagyott el teljesen, mert hogy valójában belülről jött. Az este nem volt hideg, de a sötétséghez még némi időnként meg-megélénkülő szél is társult, ami semmit sem növelt az esti kintlét vonzerején.

Mégis elindultam, mert menni kellett. Nem azért, mert ezt mondta az edző, vagy mert ez szerepelt valamilyen "edzésterv" feliratú papíron. Hanem mert éreztem, hogy kell. Sok minden gyűlt már össze az utóbbi napokban körülöttem, és bennem, amivel valamit tenni kellett. Pillanatokkal később már kint a szabad ég alatt melegítek egy utcai lámpa fénykörében. Az izmok, ízületek napközbeni merevsége lassan enged. Az éjszakai égbolt fekete háttere előtt a város fényeivel megvilágított felhők úsznak el, köztük itt-ott kibukkannak a csillagok. Elindulok. Az első lépések lassúak, puhák, szinte zajtalannak képzelem őket. Az útvonalat csak vázlatosan tervezem el, a távot még úgy sem. Megyek, ameddig úgy érzem, hogy mennem kell. Csakhamar már a szokásos tempómban futok. Az első egy-másfél kilométer még nagyjából tudatos, érzem, ahogyan az izmaim bemelegednek, az ízületek, a szalagok a megszokott módon alkalmazkodnak a mozgás ritmusához. Csakhamar már nem kell a futásra figyelnem, a lábam szinte magától visz előre. Lassan összeolvad körülöttem az ismerős környék, most nem a helyszín számít, csak megyek. Elérem azt a pontot, ahol először fogy el a fény. Egy pillanatra elbizonytalanodom, ösztönösen összeszorul a gyomrom: jó az, ha én erre megyek tovább? De aztán elhagy ez a kósza gondolat, felkapcsolom a fejlámpát és beállítom úgy, hogy az útra essen a fénycsóva előttem. Belefúrom magam a sötétbe. Innentől sötét és világos szakaszok váltakoznak, de ezt egyre kevésbé veszem észre. A lámpa fénycsóvája keskeny fényalagutat vág előttem, ami arra éppen elég, hogy az akadályokat meglássam időben. Lassan robotpilótára kapcsolok, a lábam könnyű, szinte repülök előre az úton. Nem nagyon nézek se jobbra, se balra, a környezet most inkább csak a periferikus látómezőmben és a tudatom peremén van velem. Az első két kilométer után már tudom, hiába a hűvös, hiába a szél, nem a késő őszi este lesz ma este az igazi ellenfelem, nem vele kell megküzdenem. Ez a furcsa, kontrasztos, sárgás és hűvös fehér fényekből és mindent belepő fekete árnyakból álló világ inkább a szövetségesem most: segít előhívni mindazt, ami bennem van, és arra vár, hogy kezdjek vele valamit. Az útvonal szinte néptelen, ez is segít befelé fordulni. 

Hamarosan teljesen egybeolvad körülöttem minden, és elém lépnek sorban a felgyülemlett érzések, félelmek, indulatok. Először szinte formátlanul, távolról, bizonytalanul, de aztán egyre határozottabban érzem őket. Olyan érzés kerülget, mintha túl sokat ettem, vagy ittam volna, és most teljesen eltelve, bizonytalan, de sok jót nem ígérő nyomással a gyomromban támolyognék, amikor valójában a mozgás gondolata sem esik jól. De jól tudom, ez csak káprázat, pontosabban jelképes érzés, a lábaim teljesen önállóan visznek előre. Időnként gondolatok, mondatok cikáznak a fejemben, de nem erőltetem, nem megyek utánuk. Itt most nem gondolkodni kell. Mélyebb, alapvetőbb az a szint, amelyből ezek az érzések és indulatok feljönnek. Csak előre. Fel egy dombra. Bevillan, hogy megvan annak az oka, amiért a középkorban a legtöbb szenvedést, fájdalmat okozó betegségnél izzasztást és érvágást alkalmaztak a ma tudománya által dilettánsnak tartott orvosok. Mert ha valamilyen addig elfojtott, elnyomott dolognak onnan belülről a felszínre kell jönnie, akkor azt az utat bizony végig kell járni, nem lehet megúszni. Megyek hát tovább, nem lassítok. A periferikus tudatom jelez: elérem a városhatárt. Elegáns ívben balra fordulok és elindulok visszafelé. Találkozom a ma esti egyetlen magányos futótárssal, a hosszú, sötét hajú lánnyal kedvesen mosolyogva intünk egymásnak, aztán megy tovább ki-ki a maga pályáján, mint a bolygók a csillagközi térben. Ez a mosoly az első bátortalan jele annak, hogy nem csak a futásban érkeztem fordítóponthoz. A furcsa, nehéz érzés időnként már enyhül, az árnyak bennem már hátrább lépnek. Felnézek az égre, és aztán néhány jól irányzott jobb- és balegyenessel traktálom magam előtt a levegőt. Jólesik, érzem, ahogy viszi ki a feszültséget belőlem. És jó, hogy nem látja és hallja senki. Semmilyen fáradtságot nem érzek, csak szállok mindig előre a váltakozó fény és árnyék alagútjában. Érzem, ahogy lassan jobb lesz. Felemelem és kitárom a karom futás közben, mélyen beszívom az este hűvös levegőjét. Lassan ismét visszatér a tudatos énem: feltűnik a part, a felhők, a csillagok, a távolban pislákoló fények. A lábam még mindig szinte súlytalan. Visszaérek ahhoz a helyhez, ahol az imént átsuhant rajtam a gondolat, hogy vajon jó-e, ha erre megyek tovább. Elmosolyodok, és ráfekszem a sötétségre. Mögöttem lassan eltűnik az utolsó fény, de elől már látom, ahogyan az utcai lámpák megvilágítják a folytatást. Belül elmosolyodom. Észrevétlenül gyorsítok, még néhány lépés, és már ott is vagyok. Itt már autók is járnak, még egy kanyar, és lekapcsolom a fejlámpát, már nem kell. Megjártam a sötétséget, és most érzem, hogy lassan visszaérkezem. Még egy kanyar, még egy... aztán egyszer csak újra ott állok a lámpa alatt, ahol bemelegítettem. Nyújtás közben már ismét érzem a szelet, de arra gondolok, hogy csakhamar forró zuhany és meleg szoba vár rám. Megérkeztem. És már nem borzongok. A dolgok lassan a helyükre kerülnek bennem.

Van, amikor nem a lábunkkal tesszük meg a legnagyobb utat.

Figyelmeztetés: A képek NEM illusztrációk! Vigyázat, a következő írás hatására arra fogékony egyének minden átmenet nélkül futócipőt húzhatnak, és elindulhatnak egy körre. Az ebből eredő általános megdöbbenésért és a leeső állak okozta anyagi károkért a szerző nem vállal felelősséget!

Vasárnap reggel. Kinézek az ablakon, és valahonnan már a hét óra körüli ködből sejtem, hogy jó nap lesz a mai. A természet ősszel az egyik legszebb arcát mutatja: színesedő lombok, vastag harmat és aztán dér reggelente, ködbe burkolózó, rejtelmessé váló vidék. Már tegnap elhatároztam, hogy ma reggel megyek egy hosszút, ilyen úgyis régen volt már. Meg volt még egy ok, mert hogy a futó (legalábbis én) azért gyarló lény is: tegnap beszereztem egy új téli nadrágot és a hozzá való felsőt, így alig vártam már, hogy elvihessem őket egy körre. Sem az útvonalat, sem a távolságot nem döntöttem el előre, ráhagytam arra, hogy reggel milyen kedvem lesz. Nos, nagy kedvem van. Jó hangulatban, sietve készülődök, és egy könnyű reggeli után már kint is vagyok a szabadban. A köd ekkorra már felszállt, és az egyre magasabban járó nap mindent puha, őszi fényekkel aranyoz be. Ezek azok a különleges pillanatok, amikor egy egyébként teljesen érdektelen, vagy egyenesen csúnya épület, tárgy is átlényegül, ebben a csodás fényben megfürödve olyan lesz, mintha önmaga emelkedettebb ideája volna á lá Platón. Egyértelmű, hogy a Római felé indulok. A part csendes reggeli nyugalma, a folyó, a felkelő nap fényei hívnak. 

Jókedvem csak fokozódik bemelegítés közben. Velem együtt személyi asszisztensem, Géza (a Garmin órám) is felkészül, ezúttal neki is extra feladata lesz. Szeptember eleje óta nem futottam pulzusmérővel, mivel a nyári (és kora őszi) hőségben mindig szétszedte a bőrömet, de most hirtelen ötlettől vezéreltetve felteszem, inkább kíváncsiságból, mint bármilyen konkrét edzéscéllal. Csakhamar mindketten készen állunk, így indulok. Bár már fél kilenc van, az utcán leginkább csak a kutyát sétáltatók fordulnak elő, kedvesen integetek a blökiknek, ahogy végigkocogok a Holdudvaron (furcsa nevét azért kapta, mert a főút felől zajvédő dombok árnyékolják, amelyek különösen sötétben akár holdbéli szikláknak is tűnhetnek...) és kifordulok a sínekhez. Amikorra a Mozaik utcán elérem a K-hidat, amely nyaranta egy-egy hétre jókora felfordulás mellett a világ középpontjává, vagy legalábbis a Sziget fesztivál bejáratává válik, de ilyenkor csendes és teljesen üres, már meg is fogalmazódik bennem az első benyomás: meleg van. Vagyis én öltöztem túl a dolgot. Persze láttam az előrejelzésben, hogy akár 17 fok is lehet, de azért reggel még nem számítottam hőségre. Mindegy, ha már így van, menjünk tovább. Az Óbudai Alsó Rakpart mellett kocogva már felveszem a ritmust, gyönyörködöm az égben és a színesedő fákban. Tudni kell rólam, hogy sosem futok szórakoztató elektronikával, sokkal jobban szeretem élvezni, hogy belesimulhatok a közegbe, ahol éppen futok, hallhatom a környezet hangjait, és persze saját magammal is könnyebb összhangba kerülni így. Emellett a saját fejemben működik a legjobb zenelejátszó, hagyom, hogy mindig az a dallam jusson eszembe, ami éppen akkor és oda illik. Most is megszólal a fejemben a reggel hallgatott egyik dal, és szinte az egész körön át velem marad egy aféle sosem létezett különlegesen extended mix verzióban, amelyik mindig azt a ritmust veszi fel, amiben épp futok. Tökéletes. 

A gázgyári lakótelep pereménél meglátom a fasort, amely a valaha volt sínek mentén vezetett be a gyári kolónia területére (a lakótelep szó ne tévesszen meg senkit, a XX. század elején épült, és valaha egész csinos házak voltak benne) Erre fordulok, és a százados fák díszsorfala között elfutok a telep sarkáig, majd egy kis ösvényen egészen az esztergomi vasút töltésééig. Itt a már felszedett iparvágányok helyén most bicikliút vezet, amit követve csakhamar a Gázgyár kerítésénél találom magam. A gyár már évtizedekkel ezelőtt megszűnt, de elhanyagoltan is feltűnően csinos épületei ma is példát adnak abból, hogy egy ipari létesítménynek sem kell csúnyának és unalmasnak lennie. Szerencsére az utóbbi években egyre nagyobb része kap új funkciót, ami az épületek megmenekülését is jelenti. Közben elöl feltűnik a Duna, és a folyó feletti párában az Újpesti (és nem Északi Összekötő, ahogy sokan hívják) vasúti híd. Funcionális, nem túl régen újjáépített acélszerkezete ezen a reggelen maga is könnyűvé válik, szinte lebeg a víz felett.

Elmosolyodok, ahogy eszembe jut a héten tartott Csigacsapat gyors gyros futás, aminek itt, a híd pillérnél (pontosabban egy az alatti, önkényesen kinevezett pocsolyánál) volt a fordítója. Rátérek a Római-partra, elsőnek a töltésoldalban futok az ösvényen, aztán jönnek sorra a nyári esték és délutánok kedvelt helyszínei, a különféle teraszok és szabadtéri kiülős helyek. Most persze még csak éppen, hogy ébredezik a part, a közeledő tél miatt amúgy is leginkább az evezősök és a horgászok fordulnak elő erre, a nyári nyüzsgés már csak emlék.

Néhány futó jön szembe, egymásra mosolygunk, ütemesen fogyasztom a kilométereket, bár ezt csak onnan tudom, hogy Géza a karomon egyet-egyet csippant. A folyó túlpartja finom párákba burkolózik, a parti fák levelein csillog a napfény, és időnként egy-egy nagyobb hajó is feltűnik.

Olyan jó kedvem van, mint egy kiscsikónak, szinte szállok. "Félre asztal, félre ágy, szekrény, lámpa, hopp! Vágta-vágta-vágtatok!" hangzott az idézet gyerekkorom egyik emblematikus regényében, a Csilicsala csodáiban. Na valami ilyesmi. Elvigyorgom magam, ahogy ez eszembe jut. Már lassan Pünkösfürdő felé közeledem, amikor meghallom a túlpart felől a harangszót. Ezek szerint kilenc óra felé járhat az idő. Elöl a folyó kanyarulatában felbukkannak a Megyeri-híd (vagy egyesek szerint Chuck Norris-híd) elegáns ívei, majd a parti töltés oldalában haladva elérem a város szélét. Itt az út egy jókora U kanyart ír le, hogy egy hídon átvezetve lépjen be Budakalászra, utána ismét a parton vagyunk.

A kalászi oldalban régi nyaraló övezetben, hűs kertek között haladok tovább át a híd alatt, majd a bicikliúton felkanyarodok a folyópartról és a reggel hirtelenjében kisütött tervnek megfelelően a luppa-szigeti bekötőút felé veszem az irányt. Itt már magasan jár a nap, a párásságnak is vége, de a kinyíló mezőkön akadálytalanul el lehet látni a Pilis hegyeiig, az erdők sötétzöldje keretezi a horizontot mindenfelé. A bekötőúton az Omszki-tó felé fordulok, és csakhamar el is érem az autópálya szélességű szentendrei főutat, amelynek a túloldalán már ott csillog a tó víztükre. Azon gondolkodom, mennyit jöhettem eddig, de nem nézek rá Gézára, csak saccolok. A lábam már kezdi érezni a távot, de még nem vagyok fáradt. A horgászok és kutyát sétáltatók között megteszek egy háromnegyed kört a tó körül, megszemlélem a nagy számban gyülekező sirályokat, majd visszafordulok a város felé. A dimbes-dombos bicikliút nemsokára be is vezet Békásmegyer első házai közé, de azért jókora út még, amíg elérem a HÉV állomást. Itt már kezdek érezhetően fáradni, azon gondolkodom, hogy lassítani kéne. De aztán a piros lámpánál amúgyis jut időm pihenni, úgyhogy folytatom a kört. Összeakadok egy helyi sporttárssal, figyelem, merre megy, rutinos mozdulatokkal kerüli meg a különféle terepakadályokat, amelyek nekem mind újdonságot jelentenek ezen a pályán. Sosem szégyen másoktól tanulni. Csakhamar elérjük azt a helyet, ahonnan kedden az esti gyros futás indult, odakacsintok arra az utcasarokra, ahol utána a már mindenki által kellőképpen várt esti lakoma színhelye volt, aztán bevetem magam Csillaghegy házai közé. Mehettem volna a Rómain is vissza, de fő a változatosság.

A nap itt már szemből süt, enyhe szél is támad, én pedig egyre fáradtabb vagyok. Mivel még mindig nem akarok az órára nézni, csak találgatom, mennyi ideje lehetek úton, és mekkora utat tehettem meg. Kacérkodom a belesétálás gondolatával is időnként, de ilyenkor lenyugtatom magam azzal, hogy már nem sok van hátra, ezt a környéket már jól ismerem. Igaz, bicajjal szoktam erre járni, és ami ott csak pár perc, az itt azért egy egész picit többnek bizonyul. Csendes kertvárosi utcákon, előkelő, múlt századi villák és magas fák között  érem el a Római lakótelepet, majd hamarosan feltűnik újra a vasúti híd. A kör bezárul, de azért még nem vagyunk a végén: ezúttal szorosan a Gázgyár kerítése mellett futok a rakpartig. Itt már ismét megjön a kedvem, igyekszem egyenletes tempót tartani, és mire észbe kapok, már ismét elérem a síneket. Még pár méter és jön a jutalomjáték: a Holdudvar dombjai, (ezúttal másik) kutyasétáltatók, és vége. Lenyomom az órát. Bár a távolságot kicsit túlbecsültem (én legalább 25 km-re tippeltem volna, a valóságban nem sokkal volt több 23-nál) de majdnem két órát voltam úton.

Fáradt vagyok, a lábaimat is érzem, de a kiscsikós jókedv levakarhatatlan. És ahogyan a lenyújtás után még egy pár percig állok arcomat a nap felé fordítva, a lecsukott szemhéjam mögött ott látom az út összes képét, a reggel hangulatát, azokat a semmihez nem hasonlítható aranyló fényeket. Igen, a mai nap csak jó nap lehet.   

P.S. A technikai infók kedvelőinek:

Az új futócuccok teljes mértékben beváltak, arról nem ők tehettek, hogy melegebb volt, mint amire számítottam. 

Géza lelkiismeretesen kiértékelte a pulzusomat, amiből megtudtam, hogy a nyár végéhez képest is javultam valamelyest, de az is biztos, hogy egy darabig megint nem lesz ilyen futás, mert a pánt megint szétszedte a bőrömet. 

Ahogyan gondolom, már első pillanatra szemmel látható, volt egy kis ráncfelvarrás. Nem nálam, én már aligha leszek tőle szebb :-), hanem a blogon.

A cél az volt, hogy az eddigi arculat kicsit egyénibb legyen... de nem biztos, hogy ez lesz a végleges. Úgyhogy nagyon nem kell meglepődni, ha még kisebb változások elő fognak fordulni, pláne, ahogy jobban beleásom magam a HTML és a CSS rejtelmeibe. :-D

Az oldalsó dobozok átrendezése mellett megjelent egy új kategória is: a "Mások, akiket én is olvasok" című linkgyűjteményben olyan blogok, oldalak fognak szerepelni, amelyeket én is olvasok, és ennek a blognak a szellemiségével rokonnak érzek. Bátorítok minden kedves olvasót, hogy látogassa meg őket. :-)

Az utóbbi hónapokban sokat gondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen miért is futok, mit jelent nekem az, hogy felkelek, és elindulok újra és újra. Először azt hittem, hogy idővel fogok erre egy mindent megmagyarázó választ találni, de mostanra beláttam: ez nem valószínű. Sok ok van, és az, hogy éppen melyik hajt előre, teljesen a pillanattól függ. Ma este az egyikkel kapcsolatos élményemről szeretnék írni.

Ismét úton vagyok. Távoli tájon, idegen városban gyalogolok. Körülöttem az utcákon tarka összevisszaság mindenütt: világos, valószínűtlenül pasztellszínű házak váltakoznak kiábrándítóan szürke betonfalúakkal, modern üveg irodatornyok évtizedek óta félkész vagy éppen kifosztott, csontvázként meredező építményekkel. Kavarog a forgalom, helyenként szinte úgy tűnik, mintha az itteni autósok (és biciklisek és gyalogosok) számára még ma is nehezen megszokható élmény lenne, hogy egyszerre többen is lehetnek az úton. Idegenek a hangok is, amik a fülemig jutnak, ez a nyelv - a miénkhez hasonlóan - semelyik másikhoz nem hasonlít annyira, hogy annak alapján meg lehessen érteni. A lábam alatt egymást váltja a modern térkövezés, a kicsorbult, több évtizeddel ezelőtt még díszburkolatnak számító kockakő és a vizes sár, a tegnap esti erős zápor emléke. A látóhatáron körös-körül meredek, magas hegyek, amelyek megakasztják a felhőket, és évszázadok óta elszigetelik az itt lakókat még a szomszédaiktól is. Sok minden ismerős, hiszen mégiscsak Európában vagyok, de mégis, a levegőben már egy másik, általunk csak hiányosan ismert világ illata van. Furcsán érzem magam, pedig sokfelé jártam már. Járom az utcákat, megyek az egyik célomtól a másikig, pontosan tudom, hová, mégis idegen vagyok, nem vagyok a helyemen. Egyszerre kavarog a fejemben a kíváncsiság és a sokféle hallomás és előítélet, amelyek alól teljesen senki sem tudja kivonni magát, én sem, ahogy meg kell, hogy állapítsam.

Esteledik. Hirtelen szakad le a sötétség, ahogy hegyvidéken ez szokott lenni. Szokatlan a nyárias meleg, otthon már csípősek a reggelek és az estéken is elkel már a kabát. Itt viszont a földközi térség általános íratlan szokása szerint most élénkül fel az utca, mindenki kint korzózik. Sétálgatok én is, nézegetem a fényeket, megállapítom, hogy a kivilágítás még az egyébként elhanyagolt épületeken is milyen sokat szépít. De a város nem ereszt közelebb magához, vagy én nem engedem őt közelebb, nem tudom. Még mindig a kaotikus utcák, az összevisszaság, a szegénység sokfelé nyilvánvaló jelei, és a "valami másként van" érzése az, ami bennem van.

Aztán gondolok egyet. Visszamegyek a szállodába, átöltözöm, és felhúzom a futócipőt. Közben elgondolkozom: rövid idő is elég volt, hogy az életem alaposan megváltozzon. Egy évvel, de még fél évvel ezelőtt sem jutott volna eszembe, hogy az egyik első dolog, amit be fogok csomagolni, amikor valahová utazom a futócuccom lesz. Otthon már több éve járogattam több-kevesebb (inkább kevesebb) rendszerességgel futni, de kezdetben még annyira csak a járt utakon maradtam, hogy még a lakóhelyen környékén sem kerestem új, saját útvonalakat. Lehet ezt egyfajta magabiztosság hiánynak is nevezni, hiszen minek másnak lehet azt tartani, hogy furcsán éreztem magam, ha a lakótelepen a házak közötti zöldfelületen kezdtem el bemelegíteni, és az emberek közül egypáran megbámultak. Ma pedig nem csak, hogy ez nem zavar már, hanem idegen városokban keresek már jó előre útvonalakat, és előre készülök rá, hogy milyen jó lesz egy-egy fárasztó nap előtt, vagy után felfedező útra indulni. Azért a mostani utam előtt elbizonytalanodtam. Megint az előítéletek: érdemes ide egyáltalán elvinni az egyébként súlyban és helyigényben sem jelentéktelen futócuccot, amikor a repülőn minden kiló számít? Mi lesz, ha kiderül, hogy a környéken nem nagyon van alkalmas futóterep? Mi lesz, ha nem lesz rá időm, mert kiderül, hogy csak sötétedés után tudnék menni, és akkor nem biztonságos? Mi lesz, ha... Az előzetes tájékozódás  nem sok biztatót sejtetett: alig-alig voltak ebben a városban mások által már feltérképezett útvonalak. Aztán az utolsó este mégis győzött az eredeti elképzelésem, a cucc jött velem, és most nagyon örülök ennek. Már a sugárúton sietek a tömegben, előttem lassan felbukkan az egyetem jellegzetes olasz stílusú épülete, amelynek boltívei este indigókék kivilágításban pompáznak, markánsan ellenpontozva a napközbeni hámló vakolat látványát. Elfordulok jobbra, aztán csakhamar elérem a parkot.

Itt már futótársakat is látok, nem is keveset, és valahogyan máris otthonosabban érzem magam. A kép részben az otthonról is ismerős, de feltűnően sokan indulnak neki az esti kocogásnak abban a bizonyos kinyúlt mackóban és az első kézközelben talált sportcipőben, amit ma már nálunk szinte csak mutatóban lehet látni a futókörökön. Miközben bemelegítek a fenyők alatt a tegnapi eső miatt enyhén csúszós agyagon, csendben átfut a fejemen, hogy tulajdonképpen eredetileg az egész mindössze ennyiről szól: el kell indulni, úgy ahogy vagy, hiszen nem ez számít, hanem az, hogy felfedezted: elindulni jó, elindulni érdemes, futni, és aztán megérkezni pedig semmivel sem pótolható örömöt ad, akár nap nap után. A többi, a különféle ügyesebbnél ügyesebb ketyerék, a kényelmes ruhák, a különféle enni- és innivalók, a nagy versenyek felhajtása mind-mind nagyon hasznos, vagy éppen kellemes dolog, de tulajdonképpen az egész ennyiről szól, nem többről. Én is kész vagyok a bemelegítéssel (a nyakam és a hátam hálásan köszöni a tegnapi hosszú utazás és a mai egész napos üldögélés után) és indulok. A park egy mesterséges tó körül fekszik, a parton végigvezető sétány mellett egy szakaszon még külön futópálya is van. Külön dicséretes, hogy nem betonnal van borítva, nem is rekortán, hanem simán az elsimított földön lehet futni, ami a legtermészetesebb megoldás. A pálya a sétány mellett lágy ívekkel kanyarog, itt-ott szépen emelkedik és süllyed, és bár a lámpák a túloldalon vannak, csak éppen annyira van sötét, hogy még senki ne essen orra.

Hamar felveszem a ritmust, és belesimulok az este hangulatába. A sétányon beszélgető családok, kutyát sétáltatók, a másik oldalon a tópart fái és mögöttük a víz csillog, a túlparton a város fényei hunyorognak. A futópálya nem éri körbe a tavat, egy betonakadálynál vége van, ezért - a többiekhez hasonlóan - én is visszafordulok, és így az előbbi lejtőkből hirtelen emelkedők lesznek, a kanyarokat kipróbálom a másik irányból is. A park főútjához visszaérve lefutok a tó gátjára, amelyen egy teljesen egyenes út vezet végig, szintén sok korzózó és üldögélő emberrel. A gát végénél újabb forduló, ez egy kör. Már a másodikat futom, amikor felfigyelek rá, hogy az ég teljesen tiszta, a fák hegye között tökéletesen látszanak a csillagok. Egyre gyorsulok, de ez most nagyon jólesik. A talpam alatt serceg az agyag, mellettem suhannak a fák és a fények, előttem semmi más, csak mindig a következő kanyar. Elmosolyodom. Közben szorgalmasan kerülgetjük egymást a futótársakkal, néhányukat már ismeretlenül is ismerősnek érzem. Bár a harmadik körben már érzem, hogy kezdek fáradni, de közben tökéletes nyugalom ereszkedik rám. Szinte repülök, az utolsó métereket a gáton már direkt gyorsítva teszem meg. Vége. Lenyomom az órát, nyújtok egyet, aztán hátranézek még egyszer, és elindulok vissza.

Hamarosan újra a sugárút forgatagában járok, de viszem magammal a tópart fényeit, a szárnyalás élményét, és a lábamban a kellemes fáradtságot. Körülöttem ugyanazok az épületek, ugyanaz az autókavalkád, ugyanazok a beszédfoszlányok. Mégis, valami megváltozott. Nem érzem már idegennek őket. Belső mosollyal sietek az utcán, pontosan tudom, hogy hová. A talpam alatt ismerősen csikorog a modern díszkövezés, a kikopott, öreg kockakő, és nem furcsa már az sem annyira, amikor a járdát egyszer csak a város közepén sáros föld váltja fel. A szállodában széles mosollyal üdvözlöm a recepcióst és a tulajdonos hölgyet, majd a legnagyobb természetességgel lejtek végig az előcsarnokon a lépcsőhöz az üldögélők között. A ma esti futás elég volt, hogy ez a város közelebb kerüljön hozzám, és én hozzá. Hogy már ne érezzem azt, hogy valahogy csak odavetődtem véletlenül. Nagyon jó este volt.

Ezzel megvan az egyik ok:

Amikor a világot idegennek érzem magam körül, azért is futok, hogy kicsit otthonosabban érezzem magam benne.

Bármilyen furcsa is ez.  

A kedves olvasóknak (már ha vannak ketten...) akik eddig követték a blogot, feltűnhetett, hogy augusztus eleje óta nem igazán mozgott itt semmi, maximum a pókháló nőtt. Ennek több oka volt, többek között az is, hogy a szerzőnek hirtelen sok egyéb tennivalója is akadt, de a legfontosabb az volt, hogy magam is elégedetlen voltam azzal a tartalommal, amit sikerült itt szépen összehordanom. "Kilóra" megvolt sok minden, de valahogy nem jött át az, amit és ahogyan mondani szerettem volna.

Ezért egy darabig kreatív szabadságot adtam magamnak, és hagytam, hogy ülepedjenek bennem a dolgok: mire is szánom ezeket a hasábokat? Mit szeretnék itt elmondani? Azóta eltelt két egész és egy fél hónap, és azt hiszem, most már tudom. Vagy legalábbis azt, hogy merre szeretnék elindulni. 

Mostantól újra rendszeresebben lesznek bejegyzések, de a stílus és részben a tartalom is más lesz.

Akit érdekel, tartson velem! 

Bréking! Mivel a nyár közismerten elhozza a pezsgést, a zseblámpás ligeti futók kemény magja sem bír magával: a szokásos kéthetes ritmust megtörve most hétfőn este is lesz zseblámpás futás, a szokásos Ligetkör útvonalán, de a nagyon menő "Monday warmup" néven.

Jelentkezni és informálódni az esemény Facebook oldalán lehet.

Mindenkit várunk! :-)

N.B. A fényképekért köszönet Viktornak és Gábornak!

Szépen eltelt az idő a Szent Iván-éj óta (már lassan ismét láthatóan rövidebbek a nappalok), így csütörtökön ismét itt volt az idő, hogy összejöjjenek a sajátos cross-over sportág, a belvárosi hegyi futás kedvelői egy kis esti jam sessionre.

Bár a tetőfokára hágó vakáció időszak és a Westend Nike bolt aznap esti megnyitója miatt talán egy kicsit kevesebben voltunk, mint a múltkor, de cserébe a fullasztó kánikula is a múlté volt már: most simán csak nagyon kellemes hőmérséklet mellett volt fülledt az idő. :-P A szokásos bemelegítést követően (a Duna-parti bicikliúton ácsorgás váltogatva a bringások előli félreugrálással, edzi a reflexeket) Ulrik vezetésével meg is indultunk. Természetesen azokra is gondolva, akik már sokadszor futották a távot (na jó, annyira sokadszor nem lehetett, ez volt a nyolcadik) ismét betettünk pár csavart, így rögtön az elején kipróbáltuk, hogy milyen a Fő utcán elindulni és blokkolni a forgalmat azzal, hogy hirtelenjében átváltunk a túloldalra. A teszt sikeres volt, így ezt a trükköt a későbbiekben még többször előadtuk, nehogy más utcákon kimaradjanak belőle az autósok. :-) A Vár tövébe ismét a múltkori lépcsőkön kocogtunk fel (némi tiltakozás mellett, mivel tényleg elég hosszú és meredek), majd már rutinos mozdulattal akartunk benyomulni a Halászbástyára, azonban... ezúttal túl gyorsak voltunk! Mivel még nem múlt el nyolc, a beléptető (pontosabban kiléptető, mert a kijáraton akartunk betörni) kapu nem hatódott meg tőlünk, így kénytelenek voltunk megmaradni a földszinten. De a kilátás onnan is nagyon szép volt észak felé, el is nézelődtünk jó pár percig. (A levegőben lévő rengeteg párának, valamint a felhőknek hála egy profi fotós cuccal elképesztően jó képeket lehetett volna csinálni egész este minden fotósopp nélkül.)

Innen továbbmentünk a Palotához, de ezúttal a nemrégen átadott nyugati sétányon haladtunk a Szent György tér felé, majd nagy trükkösen megkerültük a Sikló felső állomását, és leereszkedtünk a Savoyai szoborhoz. Innen megnéztük, hogy hol a hegy, vagy legalábbis a sétány vége, nehogy a déli irány kimaradjon.

Visszatérve a Dísz térre némi kanyargás és lépcsőzés után már a Várhegy Tabán felé eső oldalán voltunk. A szokásosnak tekinthető szerpentin-rally után (újabb forgalommegállítás) nekiugrottunk a Gellért-hegyre vezető első emelkedőknek. Itt már jól széthúzódott a csapat, úgyhogy a Mambo bár előtt egy újabb pihenőt iktattunk be. (Itt is túl korán voltunk, a múltkor már jöttek a hölgyek dolgozni, mikor erre voltunk) Bár a hegyre fellépcsőzés valóban pótolhatatlan élményt nyújtott a múltkor, de most elegánsan kihagytuk :-) és helyette simán felkocogtunk az út mellett. Ezúttal nem merészkedtünk le a kulcslyuk teraszra, de azért az obligát propaganda fotó nem maradhatott el. :-)

A Citadella-sétányon kezdődött a celebszakasz az őt széléről bámuló és drukkoló turistákkal, így megfelelően fellelkesülve, messze néző tekintettel pózoltunk a Szabadság-szobor előtt annak a néhány szerencsésnek, akik éppen arra jártak, és így élőben győződhettek meg arról, hogy a legenda, amiről mindenki beszél, valóban igaz, de csak ritkán lehet elcsípni. (Na jó, a Lonely Planetben még nem vagyunk benne, de csak idő kérdése :-)

Mivel az inkognitó megőrzése érdekében ezúttal a fotózás elmaradt, és az autogramkérők is menekülni kellett :-) kisvártatva továbbindultunk, és ezúttal a hátsó úton állíthatta be ki-ki az aznapi rekordját a lejtőn lezúgva. :-) Aztán ismét eljött a pillanat, amire mindenki várt: ott álltunk a Gellért Szálló tövében (na jó, ez csak a hatás kedvéért szerepel itt, valójában a szálló oldalsó teraszán elképesztő hangerővel és minimalista igényszinten éppen "magyaros vacsora estet" tartottak jópénzű külföldieknek gondolom jó drágán, úgyhogy nem mentünk közel) és összevont szemmel méregettük a Duna túlpartján a Belvárost, amely mit sem sejtően terült el előttünk, és arra várt, hogy ismét bevegyük. Nem is várattuk sokáig: ismét átzúgtunk a Szabadság-hídon, majd megkezdtük a Váci utca módszeres felrázását. Lelkesedésünk nem is maradt válasz nélkül, itt már lépten-nyomon kurjongatás és fel-felcsattanó taps kísérte a produkciónkat. Ilyenkor látható, hogy a futás valóban kiválóan alkalmas önbizalom-növelésre, valamint fegyelemre szoktat. (pl: indiánüvöltés közben sem kapkodjuk fel  az asztalokról véletlenszerűen a pezsgőspoharakat, mert mindennek van határa :-) 

A lépcsőzéssel járó, de kiváló akusztikájú aluljárózás helyett ezúttal az Erzsébet-híd alatt kanyarodtunk át, majd a PR-ista közön át (nem nyilatkoztunk az újságíróknak) visszatértünk a Váci utcára még éppen időben ahhoz, hogy a Flashdance bár előtt is demonstráljuk a kukkolás helyett egy másfajta sport előnyeit. Időnkénti ováció és taps, na meg a szokásos tömegkerülgetés mellett érkeztünk a Vörösmarty tér szélére, ahol a csapat kétfelé vált: a hardcore frakció bevállalt még egy kis hosszabbítást a Westendig, hogy valóban autentikus módon érkezzen a Nike bolt megnyitóra (Game on, world). A többség azonban maradt a megszokott vonalon, és a Vígadó mellett (ismét rögtönzött útzárás piros lámpánál) rákanyarodtunk a Duna-korzóra. A környék állandó látványosságát képező vizespoharas xylophon művész urat elhagyva már csak egy rövid szakasz volt előttünk keresztül a Lánchídon, majd alatta az utolsó pihenőhelyig. Innentől hivatalosan "free run" volt a Batthyány-térig, vagyis ki-ki olyan gyorsan döngette végig a távot, ahogy akarta. Hát, azért annyira gyorsan nem akartuk :-), pont így volt a jó. 

A vége a vágatlan rendezői változat szerint 11.38 km, 1:31:34 (igen, ez egy világverő 8 perc körüli tempó, egy celebfutáson ez bőven elég :-) és persze a szokásos elköszönés: viszlát legkésőbb a következő hegyi futáson. :-)

[N.B. Fényképek ismét nincsenek, mert éppen megint senki nem hozott gépet. A hőkamerát is mindig csak ígérgetik, pedig az lenne ám az igazi hangulatkép. :-P]

Bár az utóbbi időben nem lehetett panaszkodni a változatosságra (főleg, ami az időjárást illeti), és javában tombol a szabadságolási főszezon is, vannak dolgok, amelyekre megbízhatóan lehet számítani. (És nem, most nem a "reggeli nyomulós anyázás" című minden hétköznap reggel jelentkező műsorra gondoltunk.) Ezek közé a stabil dolgok közé tartozik a Ligetkör, avagy "zseblámpával a világításért" közösségi megmozdulás is. Ennek hátteréről, a célokról már korábban írtam, úgyhogy ismétlés helyett javaslom a korábbi poszt elolvasását. :-)

Ugyanakkor a nyári vakáció miatt mégis volt némi változás ezen a hétfőn, mert Zsolt távollétében amolyan szabadságos Ligetkört tartottunk. Nem, ez nem azt jelentette, hogy mindenki ott futott, ahol éppen nyaralt, és aztán egyeztettük a köröket, bár egyszer lehet, hogy ilyen is lesz. De tény, hogy ezúttal talán a szokásosnál kisebb, de a szokott módon jókedvű csapat futotta az esti egy-két-három (ki mennyi) kört. Összesen kilencen jöttünk össze (nem, a sün most sem volt ott, vagy legalábbis nem láttuk), viszont ismét bebizonyosodott, hogy a mozgást nem lehet elég korán kezdeni: volt egy valóban nagyon fiatal, de annál lelkesebb résztvevőnk, aki apu mellett kocogva igazán kiváló időeredménnyel futotta a Ligetkört, a végére pedig még egy fantasztikus sprintet is produkált a célegyenesben. :-)

Ettől eltekintve a heppening a szokásosnak nevezhető külsőségek közepette zajlott. Mivel az előző hetek rekkenő kánikulája eddigre már jelentősen enyhült, sem locsolókocsik nem tűntek fel a pályán nehezítésként, sem nem volt szükség rögtönzött frissítő állomásra a múzeumnál. A szokásosan lassú-beszélgetős első kört egy gyorsabb és ezért jóval csendesebb :-) második követte, nem hiányzott az obligát majdnem-eltévedés sem a Zichy Mihály út után a sötétben (ez tulajdonképpen direkt hasznos is, hiszen önmaga szolgál bizonyítékkal arra, hogy világítás nélkül még rutinos profik sem veszik észre a kanyart... :-) és az olcsó, de mindig hatásos kézi zseblámpás horror vizuál effektek sem. Amiben mégis más volt a mostani alkalom - és az útvonal - az az volt, hogy mivel a Vajdahunyad-várban éppen valamilyen rendezvényt tartottak, ezért ezúttal kimaradt a körből a legendás és nagyon fotogén berohanás a nagykapun, amit mindig számos éppen arra járó turista örökít meg - akár akarja, akár nem. (De az is lehet, hogy éppen ránk várt az illusztris közönség, de mivel jegy nélkül nem engedtek be, hiába. :-) Így a várudvar helyett a tó partján kerültünk, illetve a Kós Károly sétány mellett mentünk tovább egy kicsit. Nem baj, a Ligetkör útvonala amúgy sincs kőbe vésve, és egy kis változatosság ránk is fért.

A harmadik körre már csak kevesen maradtak, de egy sebességi rekord még így is belefért, úgyhogy kellemesen lefáradva köszöntünk el egymástól azzal, hogy két hét múlva ismét találkozunk. :-)